Kiadó:
Music Theories Recordings

Kevés olyan jó előre beharangozott megjelenésre vártam (várok) idén annyira, mint Mike "Restless" Portnoy új progresszív rock projektjének zászlóbontására (a "Flying Colors" névválasztás ugyanis erre utal) olyan hatalmas nevekkel, mint Neal és Steve Morse (nincs családi kapcsolat!), Dave LaRue és Casey McPherson (Alpha Rev). Sajnos a vállalkozásban rejlő szinte végtelen lehetőségek azok maradtak, amik: puszta lehetőségek. Amit ezen a lemezen hallunk, egy az egyben Portnoy brit pop-rock mániájának terméke, amolyan "Transatlantic-osított" The Muse zavarbaejtő, sőt szemérmetlen nyúlásokkal, amelyek messze túlhaladják a játékos zenei utalások illemhatárait. Tisztában vagyok vele, hogy ez vakmerő, sommás ítéletnek tűnik így, mindjárt az elején, de az indulatok még mindig dolgoznak bennem. Lehet, aludni kellett volna rá még egyet...

A Flying Colors egyénileg zseniális zenészek ideiglenes társulata, akiktől kitelik, hogy néhány napos intenzív próbatermi örömzene után csuklóból fölrántanak egy kiváló lemezt. Sajnos a ziccer kimaradt, egy valamirevaló lekvárra (úgy értem: jammelésre) egészen az "Infinite Fire" című záró tételig kell várni (!?). Az mindenképpen örvendetes, hogy Neal Morse most nem nyomtá rá a dalokra jellegzetes, azonnal fölismerhető bélyegét, ahogy azt eddig mindenhol tette, ahol csak megfordult. Ezúttal sem dallamvilága, sem billentyűmunkája nem domborít úgy, mint az Atlanti-óceánon túl (Transatlantic). Viszont druszája Steve dühítően szerényen húzódik meg a háttérben, pedig tőle most igazán egy kiadós Dixie Dregs-féle tobzódást vártam. Nagyjából úgy képzelem, hogy többnyire a folyóson szürcsölte a kávét, aztán Portnoy időnként beszólította a stúdióba, hogyaszongya: "Stevie, haver, nyomjál már ide egy szólót!" Kapufa két méterről az üres kapuba...

A Flying Colors főszereplői tehát a ritmusszekció (Portnoy és LaRue tényleg varázslatosak együtt) és McPherson, aki először a szupergrúp kakukktojásának tűnt, de már az első hallgatás után kiderül, hogy énekesként és dalszerzőként is komoly szerepet kapott, ráadásul Portnoy is nagyon célzatosan választotta ki a frontemberi posztra. Érzelemgazdag, férfias orgánuma nagyon meggyőző olyan dalokban, mint a "Blue Ocean" vagy a "The Storm", de azután rendre jönnek a brit pop-rock múzsa (érted, ugye?) által ihletett torzított énekhangok (Shoulda Coulda Woulda), falsettós refrének (Kayla, Everything Changes) és nyafka vibrátók (All Falls Down). Persze van, aki erre izgul, csak tartok tőle, hogy az ilyenek nem tudnak majd mit kezdeni Steve Morse gitárszólóival és Portnoy furmányos ritmusaival.

Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg röviden és frappánsan. Ez egy k.rva jó lemez, amit valószínűleg sohasem fogok hallgatni, talán a nyitó és záró tételeket kivéve. Igazi l'art pour l'art, Portnoy különbejáratú zenei önmegvalósítása vajmi kevés tekintettel a rajongók elvárásaira. A "Love Is What I'm Waiting For" Supertramp-es nyálelválasztása pedig az abszolút mélypont. Van egy gyakorlatilag lefordíthatatlan angol kifejezés: "passing with flying colors", amit talán úgy lehetne visszaadni magyarul, hogy: "kiváló eredménnyel, ünneplésre méltóan vizsgázni". Na, ez az, ami szerintem most nem sikerült Portnoynak és zenei pszichoterápiájához asszisztáló cimboráinak.

Tartuffe