Kiadó:
Spinefarm Records

Honlap:
www.vonhertzenbrothers.com

Meghallva a kétségbeesett segélykiáltást, besegítek én is. Méghozzá egy melodikus prog-rocknak titulált finn zenekar hatodik korongjának recenziójával. Honnan is kezdjem...? Mondjuk onnan, hogy nem értem, hogy a bánatba' tudnak emberek olyan semmilyen zenét szeretni, mint amilyent mondjuk a Foo Fighters játszik. Se nem kemény, se nem dallamos. Ha már sehol egy tökös riff és/vagy sodró lendület, legalább bazi nagy slágereket gyártanának, mint mondjuk Bon Jovi és a Def Leppard anno. De nem. A népek mégis veszik, mint a cukrot, legalábbis a kereskedelmi sikereik erre utalnak.

Nyilván valamit én nem értek. Persze ezt nem gondolom komolyan, mert megvan erre is az ügyeletes elméletem. Méghozzá: az egyre szélesebb szingli-yuppie társadalmi rétegnek a seggriszálós, zeneipari kreálmány tinisztár hangszálakrobaták és a kifehérített gangszta-rapperek tömkelege már nem pálya, valami komolyabb, érettebb kell (értsd álentellektüel mázzal leöntött, de azért ártalmatlan muzsika). Így lehet sikeres a pop határát karcolgató kiherélt rockmuzsika, főleg ha némi folkkal és/vagy alternatív szósszal is nyakon van öntve (lásd itthon Kiscsillag, Quimby és társai). Ez a Grohl gyerek, ez az amcsi Lovasi András, ha nem tudtad volna, ő is egy garázs-arc, ergo hiteles, ez már megfelelő egy jól szituált harmincasnak. Mondjuk Lemmy is az lenne, ha ő is ártalmatlan muzsikát játszana, ha nem üvöltöznének annyira azok a gitárok példának okádék (sic!), ja és ha ő is kő dollármilliomos lenne, mert a csóró rocker azért mégse' annyira menő.

Namármost, hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy a von Hertzen testvérek zenekara a finn Foo Fighters. Akik szeretnének most már, ennyi nagylemez és hazai siker után a világ Foo Fighterse is lenni. Ezúttal biztosra akartak menni, így menő producert és hangmérnököt szerződtettek, akiknek a nevét nem írom ide, mert egy rendes, dolgos metalfejnek ezek úgyse mondanak semmit. És lőn, velük megalkotják a legváltozatosabb, legbefogadhatóbb, hatalmas arénákra hangolt dallamokat tartalmazó albumukat.

De ha csak ennyi lenne ez a zenekar, akkor most nem olvasnátok róla itt, mert nem érdemelnék meg még a klaviatúra-kopást sem, ami a cikk megírása közben keletkezik, a drága szabadidőmről nem is beszélve. Az, hogy ezen a "patinás" oldalon helyet kaptak, kizárólag annak az aprócska ténynek köszönhető, hogy ezek a vodkavedelők igencsak jó számokat írnak. Olyanokat, melyekben megidézik a metalos gyökereiket is, és a progresszív rockosat is, és ahol a negédes szósz és az alternatív zenei körítés funkciója leginkább az, hogy ebbe az ódivatú világba belerántsa a figyelmetlen brókerfiút, vagy az elfoglalt brand manager hölgyikét. Mélysége, epikus íve van a számaiknak (még azoknak is, amelyek első blikkre nyálas líraként terrorizálnak), s ezek egytől egyig hiteles érzelmeket közvetítenek. Legalábbis én elhiszem, hogy ez a srác itt komolyan gondolja, amiket énekel.

Tudnám hasonlítani őket a Soundgarden Music TV-s, slágeres korszakához, mert sikerek ide vagy oda, ők még a sötét oldal legdurvább befolyása alatt sem felejtették el a '70-es évekből eredő meghatározottságukat. De jó megfejtés lehet a Muse is, mert a '80-as évek lopkovári-hegyei ellenére kreatív és igényes az, ahogy a privatizált elemeket, ötleteket újrahasznosítják. Ezek mindegyike nyomott hagyott a Von Hertzen Brothers munkásságán, ahogy a Black Sabbath-tól a Queenen át a Jethro Tullig sok mindenki más. Még az a pöcs Foo Fighters is.

Kotta