Kiadó:
Legacy Recordings

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Ez Satriani 15. lemeze. A 40 fokos kánikulában kb. annyi inspirációt érzek a kritikaírásra, mint a kemencés kenyérlángos sütésre. És az nem sok. Sajnos a lemez sokadik hallgatása se hozta meg a kedvem, ezért örülnék, ha itt le is lehetne zárni a dolgot: Ez Satriani 15. lemeze. Pedig Satrianiról írni kell, írni illik és írni fogok, ha belegebedek is. Generációk tanulták nála a hangszerkezelést (szerintem Kirk Hammettet letagadná, ha tehetné), személyesen vagy oktató kazettákról, esetleg hallásból próbálva "levenni" ma már klasszikusnak számító dalait.

És itt van Satriani 15. lemeze. A legutóbbi megjelenés kapcsán (Untoppable Momentum, 2013) már elmélkedtem arról, hogy ugyanaz a fickó, aki a '80-as évek végén "mozgósította" a gitáros társadalmat, a '90-es évek végére hogyan tudott ellaposodni, elveszni a céltalan útkeresésben. A két utolsó lemez – bár nem volt tökéletes – reményre adott okot, már-már elhitette velem, hogy Satriani vissza tud találni régi önmagához. Különösen annak örültem, hogy lecserélte maga körül a zenészeket – nem mintha gyönge muzsikusok vették volna körül, de némi változtatás nagyon ráfért az ezerszer körbejárt, unásig alkalmazott formavilágra.

És itt van Satriani 15. lemeze, amelyen nem csak Vinnie Colaiuta és Chris Chaney szerepelnek, hanem a The Aristocratsben zenei tűréshatárokat feszegető Marco Minnemann és Bryan Beller is. Szomorúan mondom: ebből nem sok hallatszik. A The Aristocrats egy másfél  perces improvizációs játékában több az izgalom, innováció, mint itt. Jó lenne, ha az egyébként valóban halálosan unalmas Mike Keneally billentyűsön elverhetném a port, de – fájdalom! – ilyen zenészek mellett kénytelen-kelletlen arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy itt a közel 60 éves (!) Satriani az, aki öreg, fáradt, ötlettelen. Az egykor újítóként, kísérletezőként ünnepelt hangszeres zseni végleg beleragadt saját hangzás- és dallamvilágába, fogásaiba és lick-jeibe (frazeológiájába). Nyilván nem azt várjuk tőle, hogy levetkőzve önmagát egy teljesen új hangon szólaljon meg, de ez már tényleg a gépies önismétlés mocsara.

Itt van tehát Satriani 15. lemeze, ami még abban a tekintetben is teljesen szokványos, hogy hagyományosan ronda a borítója és tele van egy bizarr sci-fi tematika szerint ihletett, furcsa című dalokkal. Arról nem is beszélve, hogy az album co-producere megint az a John Cuniberti, akivel a szerintem gyakorlatilag hallgathatatlan "Satchafunkilus" lemezt készítették (na, meg a hőskorban a "Surfing With The Alien"-t).

Kezemben tehát Satriani 15. lemeze, amin akadnak ugyan élvezhető, virtigli satrianis pillanatok (pl. On Peregrine Wings, Stars Race Across The Sky), de többnyire unalmas, ezerszer hallott fordulatokat tartalmaz és egy csomó olyan számot, ami inkább szösszenet, mint igazi dal. Még a nyálcsorgató nagy nevek sem segítettek; a "Shockwave" a Satch életmű azon albumai közé tartozik, amiért soha nem fogok pénzt adni.

Tartuffe