12 egy tucat. Ez a közhelyes megállapítás itt most egyrészről arra vonatkozik, hogy Szatírjani furcsa címet viselő legújabb lemeze a sorban éppen a 12. stúdióalbum, másrészről viszont a "12 egy tucat" kifejezés pontos leírása is annak, amit e hanghordozón hallhatunk. Meggyőződésem, hogy az általam egyébként végtelenül nagyrabecsült gitárhős a nemes egyszerűséggel csak "Joe Satriani"-ra keresztelt jazz-blues album óta (1995) nem alkotott igazán izgalmasat. Legutóbbi lemeze, a "Super Colossal" (2006) ígéretes volt ugyan, de úgy tűnik "Professor Satchafunkilus"-nak most csak erre a tökéletesen unalmas anyagra futotta erejéből. Mert bizony ez a zene tökéletes is (hiszen technikailag kifogástalan), na meg persze unalmas is ... de nagyon. A mester iránti tiszteletből szinte félve mondom ki (írom le) e szavakat, de nincs mese, kertelni sunyi dolog.

Az egyetlen szép pillanat számomra a kislemezes nóta, az "I Just Wanna Rock", mert ezen már majdnem énekelnek egy nyúlfarknyi refrént, és mert Szatírjani teker rajta egy félelmetes nagyot, amúgy "old school". Véleményem szerint (s ezzel korábban már szennyeztem a szájberteret) éppen itt az ideje annak, hogy "Professzorunk" ne legyen olyan nagyon "funkilus", hanem szálljon be valami vérbő metál bandába és kanyarintson nagy szólókat fogós refrénekkel teli dalokba. Vajh!

Tartuffe