Kiadó:
Despotz Records

Honlap:
www.tadmorose.se

Milyen könnyű dolgom lenne, ha itt, a blogon is működne a szellemi plagizálás tudományos életben sajnos jellemző gyakorlata: elég lenne Tartuffe kolléga legutóbbi kritikáját egy egyszerű Copy+Paste kattintással idemásolnom, megváltoztatni a címet, és máris készen is lennék. Ez azonban két szempontból sem működik: egyrészt, mert az egyetemen belém verték, hogy mi számít nem szép dolognak a kutatásban, másrészt mert jelen album sajnos gyengébb, mint középszerű elődje. Hogy miért? Nos, ez az, amit Tartuffe oly szépen eltalált: a jó dalok hiánya miatt, melynek következtében csak keménykedésbe és zúzásba olvadó masszát kaptunk, hiába a kiváló énekesi és instrumentális teljesítmény.

Megmondom őszintén, kissé szívtam a fogam, mikor meghallottam, hogy Urban breed – illetve a hibernált működést produkáló Joe Comeau – után Ronny Hemlin lesz a "resurrection" új énekese, kinek hiába is tisztelem hangi kvalitásait, már a Steel Attackben is semmitmondó dalformálói képességével bosszantott fel. Az úriember sajnos rosszul bevált hagyományain nem változtatott, és hiába a múlt album még hangsúlyosabbra vett szigora, ami által az ostoba című "St. Demonius" már a power metal kereteit is feszegeti, az anyag nem tartalmaz egyetlen olyan momentumot sem, amit többedszeri hallgatásra is fel tudnék idézni. Megy a darálás, a progresszívnak álcázott ritmustologatás, de a fiúk a refréneket, vagy a megjegyezhető dallamokat zeneszerkesztő programmal vágták ki a dalokból, még szerencse, hogy ezzel együtt a verzék is jellegtelenek, így legalább nem lesz frusztrált az ember, hogy olyan lemezzel találkozik, ami akár jó is lehetett volna.

Nem értem egyébként a dolgot, hiszen a zenészek minden képessége meg lenne hozzá, hogy ne gyilkolják bele magukat az egymáson sorakozó, ám rendszertelenséget sugárzó riffek áradatába, és maguk se tudják, hova is akarnak kilyukadni (így viszont sikerült ezt megtenni, mégpedig egy fekete lyukba) – ide bizony kellene egy olyan külső dalszerző, esetleg producer, aki gatyába rázhatná a megkeveredett fiúkat, és elmagyarázhatná nekik, hogy a bartóki progressziót hagyják a fából faragott királyfinak, nekik ez úgysem fog menni.

Kár érte, hiszen a Tad Morose egy lassan kihalófélben lévő alstílusát képviselte a heavy metalnak, ráadásul úgy, hogy kultikus, ám underground státuszát valóban a körülmények kedvezőtlen alakulásának köszönhette, és nem a kifulladásénak – eddig. Itt viszont úgy érzem, elfogyott a valamikori teljesítményből fakadó reputáció, és kénytelen vagyok kimondani a sommás ítéletet: a csapat marad az undergroundban, csak innentől fogva megérdemelten. Ez van, és ezen nem segít semmifajta pokoli őfelsége, még akkor sem, ha szent.

Garael