Egyszer már megmérettetett és nem találtatott könnyűnek nálunk  a zenekar, ami elsősorban Garael érdeme volt.  Ha elolvassuk a kritikáját rögtön az elején említésre kerülök, igaz inkognitóban. "A nyolcvanas évekbe ragadt tipikus magyar heavy metal – volt sommázott, és nem éppen hízelgőnek szánt kritikája egyik kollégának, aki meghallgatta az End Of Paradise nevű, 2008 óta létező magyar csapat új EP-jét." No, ez én voltam...

Azóta elkészült a lemez is, amit olyan promóciós csomagban kaptunk (kaptam….) meg, ami minden kritikus álma: lemez, póló, hűtőmágnes. Mindezt úgy, hogy nagyon is tisztában volt azzal a zenekar, hogy mindezzel nem vettek meg; azt fogom írni, amit gondolok.  Köszönöm, és egyben le a kalappal!

Térjünk tehát akkor vissza arra a bizonyos mondatra. '80-as évekbe ragadt, tipikus magyar heavy metal. A helyzet az, hogy ha a zenekar nem csak pólót és hűtőmágnest küld, de felkérnek tiszteletbeli tagnak és vendégszólókkal nyomhatom tele a nótákat, rosszabb esetben elrabolnak és tűket döfnek a körmöm alá, akkor sem tudok mást mondani. Jó, annyit elismerek, hogy a megtiszteltetés/félelem miatt mindkét esetben a "ragadt" jelző helyett a "táplálkozó" hangzana el... Abban ugyanakkor nem vagyok biztos, hogy ezen a srácok olyan nagyon felhúznák magukat, még abban sem, hogy ez nekik esetleg nem hízelgő. A NWOBHM ikergitárjai és bólogatós középtempói, esetleg maidenes galoppozásai olyan szinten határozták meg a belőlük kisarjadó magyar heavy metal stílusjegyeit, hogy az változatlanságában a mai napig a legnépszerűbb ága a hazai (metal)kínálatnak. Ez szerintem egyszerűen ténykérdés. (Lásd: Ossian, Kalapács. ) Szerintem az EOP ezt büszkén vállalja és maguk sem gondolják azt, hogy tiszta, őszinte fémen kívül modernebb hatásokkal is kacérkodnak.Tiszta sor, ezen keresztül tudják kifejezni magukat leginkább és a stílus keretei között mindezt tényleg kiválóan teszik.

Amin még el-elcsúsznak a hazai bandák, az a rendkívül rossz prozódia, de az EOP ebben is kiválóan teljesít. A zene szövegcentrikus, hosszú sorokkal, de alig találtam bennük prozódiailag kifogásolható szavakat, sorokat. Ennyi szöveg megírásánál ez borzasztó nehéz feladat. Azt viszont itt sem tudom elhallgatni, hogy a sok szöveg egyszerűen rátelepszik a dalokra, dallamokra, ezért a dallamformálás olykor nehézkes.

A CD kiállítása pazar, az artwork (Menyhárt Mihály) kifejező. Hangszeresen rendben vannak a srácok, minden jól és érthetően szól (Denevér Stúdió), bár a szólók terén érvényesülhetne jobban a "dal a dalban" elv. Technikailag alapvetően nincs gond, de sokszor érzem a pentatóniában mozogva gyorsan és kötelezően letudottnak a feladatott. Feltein Attila énekest és dallamait hallgatva nekem sokszor még a Molics Zsolt és Ángyán Tamás vezette Mamut is beugrott.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy nagyon korrekt, egyenletesen magas színvonalú, szerethető, igényes anyagot tett le az asztalra az EOP mindazoknak, akik szeretik a jellemzően '80-as évekből táplálkozó, alapvetően szövegcentrikus hazai heavy metal muzsikát. Kizárt dolog, hogy ezzel a lemezzel megcéloznának bármilyen külföldi kiadót, ez egy angolszász zenei alapokon létrejött zenei hungarikum. De jól van ez így, ha oly sok hazai metalhead számára ez a stíluság ennyire kedvelt, miért is kellene ezt szégyellni? 

Túrisas