Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.gloryhammer.com

Christopher Bowes nem kispályázik, úgyhogy már a második stílus keretein belül valósítja meg a metál lakodalmas oldalágát, ami annyira vehető komolyan, mint Bud Spencer pofonjai két jakuza leszámolás között. A kalózmetálos Alestorm zenéje még a csapat rajongói szerint sem a művészi kifinomultságról, vagy a lelki-gondolati megtisztulás muzikális metaforájáról szól, akinek tehát a haja áll fel a hasonló céllal és mentális színvonallal működő – egyébként egyesek szerint szórakoztató – stílusoktól, azok a Gloryhammert sem fogják a szívükbe zárni. A szimpatikus nevű svájci énekessel rohamozó kalapácsos gárda ugyanis az Alestorm egyenesági leszármazottja, csak éppen a fantasy témájú euro-metál keretei között, nyíltan felvállalva a komolyság mindenfajta látszatának elutasítását, ami tulajdonképpen erénynek is felfogható, bár vannak, akik szerint a csapat esetében bármiféle pozitívum emlegetése egyenesen szentségtörés. Az igazat megvallva, néha én is kissé elbizonytalanodtam, hogy az egyébként fülbemászó és a műfaj zenei sztenderdjeinek megfelelő dallamokkal masírozó albumot komolyan gondolták-e, de a számok címére és a lemez szövegi világára pillantva egyértelmű a válasz: nem! No jó, a pesszimistább – vagy realistább – olvasók most joggal vádolhatnak némi elfogultsággal, vagy süketséget okozó naivitással, és nem is vitatom, hogy igazuk is lehet, de kérem szépen, Ed Wood, a világ legrosszabb sci-fi és horrorfimjeit elkövető filmrendező sem burleszknek szánta kultikussá vált munkáit, aztán mégis a fél világ röhög rajtuk, az "annyira rossz, hogy már jó" attitűddel kikényszerítve a magas szórakoztatási faktort.

A kliséket random módra köpködő gép által előállított címek a parodisztikus él ellenére egy összefüggő történetet próbálnak lekövetni, ami ráadásul az első lemez koncept sztorijának a folytatása, aki tehát ezzel az albummal ismerte meg a csapat zenéjét, és leküzdhetetlen vágyat érez a dalok szövegének folytatólagos értelmezésére, az mindenképpen hallgassa meg a debüt korongot, ígérem, kéztördelően izgalmas dolgokkal fog találkozni…

De pár szót a zenéről is. Nos, igen, a domináns billentyű műanyag hangjánál csak a dob monoton, gépies csattogása a rosszabb, ami által a zene metálból plasztikba fordulhatna, ha az egy egységre jutó hősies dallamok száma nem lenne kimagasló, és a genetikai gyökerek mélyén nem találkoznák Luca Turilli és a Nightwish el-elpottyantott kromoszómáival. Ennek köszönhetően aztán szinte minden ízléstelenség megbocsátható, amit a csapat zene révén elkövet, legalábbis az én világomban, ami tulajdonképpen azért nem számít, mert abban bizony helye van Korda Gyurinak, és Szécsi Pálnak is. Akiknél azonban ez nem feltétlenül ignorálásra érdemesítő bűn, és poénba tudják fordítani a stílus eltúlzott paneleit, azok igazából jót szórakozhatnak, amúgy lakodalmas módon, két sör között a csárdásné méretes hátsójára csapva egyet. Ja, ha már csattanó: Bowes a lemez deluxe kiadásán egy egész albumnyi instrumentális szösszenettel billentyűzi el, hogyan is képzeli a "true euro-szimfo" metált kaucsukba öntve, amin viszont már nem csak röhögni, de sírni is tudok. Csak aztán a főnök következő stíluspróbálkozása nehogy a doom legyen.

Garael