Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.gloryhammer.com

Ha a mostanság divatos cinikus szemlélettel és epével fertőzött tollal akarnám kezdeni, akkor a Gloryhammer legénységét a Bruce Lee/Nindzsa/Mortal Combat/Van Damme filmek után önmagát hirtelen harcművész sztárnak képzelő kamaszhoz hasonlítanám, akinek a tükör előtti pózolás aztán kurvára megy, de az első utcai pofontól fejre áll, mint a jancsiszög. Mivel azonban koromnak hála túljutottam a darwini törzsfejlődés eme szakaszán, alapvetően jóindulattal állok hozzá a Gloryhammer legénységének produktumához. Hogy miért? Hát mert rohadtul szeretek még mindig pózolni a tükör előtt. (Nem szoktam, de lelkiekben annál inkább!) A szimpatikus nevű csapat – naná, majdnem Petőfit idézik, aki a Helység kalapácsa címmel nem is gondolta, hogy egy brit metálcsapatot fog megihletni, hehehe – ugyanis azt a fajta zenét játssza, amire Kotta kollegának csak két – ámbár lényegi – kérdése van. Ezt? 2013-ban?

Nos, lehetne eme velős kritikai észrevétel önmagában is egy teljes recenzió, és bizonyos szempontból állna is a dolog, csak ez a szempont nem az enyém. Tudjátok, a póz miatt. Mert hát igen, én veszettül szeretem ezt a fajta sárkányos, fantasys, mesehablatyos, heroikus és olyannyira kiszámítható, merevpózolásos metált, melynek megfejtéséhez nem éppen az Obádovics matematika könyve kell, de talán még a Benedek Elek összese sem… Lehet, hogy mindez azért van, mert alapvetően most is szeretem a meséket – nem, nem azokat, amelyek a Parlamentben hangoznak el néhanapján –, de az is lehet, hogy zenei szocializációm alapkövei – ABBA, Korda Gyuri, Szécsi Pál – olyan mélyen égették belém az egyszerű, de hangzatos melódiák szeretetét, hogy azt nem tudja felülírni semmilyen, giccstől való ösztönös ódzkodás, meg hát ki más is szeretné ezt az pattogós, a német/brit hadiindulókon alapuló lelkesítő metált, ha nem egy magyar királyi katonatiszt?

Nos, itt van hát ez a csapat, csupa, ezerszer lejátszott sablonnal felvértezve, melyekről mégis lepattan mindenfajta kritikai szúrka-piszka, és ha nem is eredeti, amit összehadakoznak itt a fiúk, minden kétséget kizárólag hatékony, és hát igaz, ami igaz, elsajátították az öregebb mesterek minden harci fortélyát. Mert akinek a klipnóta hallatán nem ugrik be rögtön Luca Turilli "The Ancient Forest Of Elves" c. száma, az menjen inkább az erdőbe manót keresni zenehallgatás helyett, és ha a Dragonforce legénysége szerzői válságba kerülne, akkor az "Amulet Of Justice"-t hallván egyből hasznos tanáccsal tudnám őket ellátni, hová menjenek ötletet lopni… Az Alestormos billentyűhuszár, Chris Bowes természetesen nem tudja megtagadni önmagát, a kalózok helyett azonban ezúttal a szokásos kelta fantasy-világba kalauzolja a hallgatót, ami már csak azért sem baj, mert a csapatok vezetésével egy olyan rejtett tehetséget bízott meg, akinek neve hallatán rögtön melegség önti el minden magyar lelkét – pedig Thomas Laslo Winkler svájci, úgyhogy lehet, hogy Kis-Ázsia helyett valahol Európa szívében kellene keresni az Őshazát? Nem, ez valószínűleg nem így van, mindenesetre a Dragonforce-ba is jelentkező fiatal énekes egyszerre képes a reszelős hadi zsolozsmára, és az operás, Olaf Hayer ihlette hangbűvöldére, ami mint tudjuk, ebben a stílusban alap. Persze azért a gitárosok nem jelentenek veszélyt Luca székére, izé, trónjára, a heroikus dallamok alatt futó arpeggiók száma bőven a 2 faktoriális alatt marad, de ez nem róható fel egy olyan bandának, ahol a főnök gitár helyett szintit forgat.

Ügyes, a kezdő státusz ellenére a sablonokat rutinosan építgető harci brigáddal találkozhatunk, úgyhogy aki azt gondolja, hogy a pózok mögött csak fiatalos hevület és fantázia rejtőzik, könnyen tévedhet. Aztán annak olyan pofon lehet a vége, amilyet csak Bruce Lee tudott adni, fénykorában.

Garael