Azt hiszem, hogy soha nem volt a rocktörténelemben senki, aki még életében akkora legendává, ikonná vált volna, mint Lemmy. Neve, személyisége összeforrt, egyet jelentett a rockzenével, sőt ennek a mára meglehetősen szerteágazó műfajnak szinte valamennyi stílusirányzatával. Pedig nagy dolgokat nem akart. Nem akarta, nem tudta leénekelni a csillagokat, nem akart a világ legjobb muzsikusa lenni, nem akarta hangszeres játékával leigázni a világot. Csupán egy tökös rock 'n' roll bandát akart elindítani, és velük élete végéig, lehetőleg minél hangosabban rock 'n' rollt játszani, bármit is hoznak az évek.

Az évek pedig teltek, stílusok, divatirányzatok  jöttek, mentek,  közben a legtöbb kortárs rock 'n' roller és rockbálvány időről-időre megváltozott megjelenésben, megszólalásban a zeneipar elvárása (diktátumai) szerint. Kivéve Őt. Csizma, kigombolt fekete ing, cowboy-kalap, cigi, Jack Daniels, Rickenbacker, és a kihajtott Marshall Plexi, a "Murder One". Ő volt a hitelesség, az állandóság, a megállított idő maga. Mindent és minden megmondót, zeneipari gurut leszart, eszében nem volt alkalmazkodni, hiszen a legnagyobb ajándékot megkapta. Elindított az úton egy tökös rock 'n' roll bandát és az egész világon lehetősége volt rock 'n' rollt játszani, ráadásul hangosan. És jött a hírnév, jött a rajongás, tisztelet, amit mindig a helyén kezelt, jött a gyönyör, mámor, élvezet és esze ágában sem volt nem kiélvezni mindent az utolsó cseppjéig, sőt azon is túl. A rockvilág elindult ugyan vele együtt, majd elköszönt tőle, leírt néhány vargabetűt körülötte, beleszaladt néhány flitteres, hajlakkos nagy pofonba, hogy a legvégén úgyis az legyen, pontosabban az akarjon lenni, ami Ő volt. Mr. Rock 'n' Roll, kompromisszumok nélkül.

Nyugodj Békében, Lemmy!

Túrisas