Redemption: The Art Of Loss (2016)

yy_10.jpg

Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.redemptionweb.com
facebook.com/redemptionband

A kétségbeejtően gyér amerikai progresszív metál színtér egyik utolsó mohikánja a Redemption. A Sensory Recordsnál kezdték, majd az InsideOuthoz igazoltak, de idei lemezük már a Metal Blade-nél jelent meg, a produkciós munkákért pedig a legendás Tommy Hansen volt a felelős. Eddig sem évente dobták piacra lemezeiket, de a "The Art Of Loss"-ra öt évet kellett várni, többek között azért, mert mindkét gitárosuk eléggé legatyásodott egészségileg. Nick Van Dyk, a zenekar vezetője és ritmusgitárosa egy ritka daganatos betegségben szenved (myeloma), Bernie Versailles pedig 2014-ben agyvérzést kapott és sokáig kómában volt. Innen kívánunk nekik teljes fölépülést!

Versailles még mindig nincs olyan formában, hogy régi feladatait 100%-osan elláthatná, ezért vendégzenészeket kértek föl a gitárszólókra: valamiért ex-Megadeth gitárosokra koncentráltak, így hallhatjuk az albumon Marty Friedmant, Chris Polandot és Chris Brodericket, de négy dalban föltűnik a "mindenholjelenvaló" Simone Mularoni is (DGM, Empyrios). Már a két korábbi lemezzel (2009 és 2011) kapcsolatban is kifejtettem, hogy a Redemption muzsikája kezd nagyon egyneművé, kiszámíthatóvá válni. Persze már a kezdetek kezdetén se volt túl változatos, de az elején a jól kitalált képlet még nagyon hatásosan működött. Éppen ezért örültem annak, hogy a neves muzsikusok bevonása esélyt adott arra, hogy némi változatosság, valami meglepi jellemezze az új anyagot. Ez sajnos csak részben sikerült.

A lemez elkészítését segítő új csapat érdeme, hogy a hangzáskép némileg megváltozott (és előnyére!), de az arányok még így sem tökéletesek és a gitárok sokszor szólnak tompán, sőt halkan. Annak sem örülök, hogy Van Dyk mester megint magára vállalta a billentyűs részek följátszását; jobban jártak volna egy nem részidős muzsikussal (Ja, hova lett Greg Hosharian?). Nem vagyok nagy híve annak, hogy egy sorlemezen földolgozások szerepeljenek, de a The Who "Love Reign O'er Me" című klasszikusa John Bush-sal (Anthrax, Armored Saint) igazi telitalálat!

A "The Art Of Loss" úgy kezdődik, mint ahogy az összes korábbi Redemption lemez, de szerencsére a lemez második felére túlsúlyba kerülnek a frissebb, dallamosabb, nyugodtabb hangvételű dalok. Lezárásképpen pedig kapunk egy olyan közel 23 perces progos megatételt (At Day's End), amilyet az első két album (2003 és 2005) óta nem hallottunk tőlük. Nem tudok egyetérteni Van Dyk (a szakmában már megszokott) nyilatkozatával, miszerint ez a legjobban sikerült munkájuk. Tény, hogy izgalmasabb, mint bármi, ami 2009 óta megjelent tőlük, de a "Fullness Of Time" és a "The Origins Of Ruin" még mindig viszik nálam a prímet.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika