Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jornlande.com
facebook.com/jornlande

Mostanában sokkal több megértéssel figyelem Jorn Lande pályafutását, mint bármikor korábban: lényegében én is egy szál magam árnyékbokszolok itt a virtuális térben és állandóan önismétlésekbe bocsátkozom. "Megértéssel" – s ezt nem véletlenül írtam, mert szimpátiáról nincs szó: Lande ugyanis csak magát okolhatja, hogy elfogyott körülötte a levegő, mint ahogy azért is, hogy a nem ritkán évi 2-3 megjelenés mellett lehetetlen elkerülni az ellaposodást. Ez a faszi a hard rock/heavy metal univerzum koronázatlan királya lehetne, ha kevésbé lenne önfejű, ha hallgatna másokra, ha nem rongyolná szét a hírnevét holmi Dio/Coverdale epigon szerepben... Ugyanakkor mindig kellemetlenül érzem magam, amikor bántom, hiszen a hangjától bármilyen közegben azonnal padlót fogok, ráadásul kényszeres önkifejezése fölfogható egyfajta készséges közönségszolgálatként is.

Az újonnan fölkapott zenész- és szerzőtársával, Trond Holterrel 2015-ben legalább próbálkozott valami újszerűvel, amikor Dracula fantázia(tlan) néven megleptek bennünket egy rock opera-szerűséggel. A kísérlet nálam vegyes fogadtatásra lelt, s azóta kíváncsian figyeltem: vajon hogyan tovább? A beszédes című "Heavy Rock Radio" azonban a lehető leghervasztóbb irányba mutat. Szerintem már az első ilyen földolgozásalbum, a 2007-ben megjelent "Unlocking The Past" is egy lefelé szálló ág kezdetét jelentette. Remélem, a Jorn gyermekkori pop és rock kedvenceiből összeállított rock diszkó nem annak indikátora, hogy mi várható tőle az elkövetkezendő években.

Csak hogy a lemezről is essen néhány szó: mindig hangsúlyoztam, hogy alapból nem vagyok a földolgozás gyűjtemények ellensége, de piszkos nehéz az ilyesmit jól csinálni. Szerintem két ismérvnek kell mindenképpen megfelelni: (1) a mai ízlésnek már gyengén, vékonykán szóló régi slágereket modern sounddal és döggel kell fölturbózni, (2) a számokat nem szolgai lelkülettel kell lemásolni, hanem valami plusszal, sajátos csavarral kell megfejelni. A valódi tribute-nak ez a lényege, különben csak valami kocsmai emlékzenekarosdi lesz belőle. Jorn biztos jót szórakozott a stúdióban, de a hallgatónak ebből vajmi kevés jön át; szinte egy az egyben visszakapja az eredeti verziókat, ráadásul az élő előadás varázsa nélkül, konzervdobozba csomagolva.

A dalok kiválasztása sem mindig szerencsés: értem én, hogy pár nagy slágernek kötelezően szerepelnie kell egy ilyen gyűjteményben, de szerintem a kevésbé ismert, méltatlanul elfelejtett nóták jelentik az igazi kihívást, s mindeközben arra is érdemes ügyelni, hogy a kiszemelt slágerek a tisztelgő muzsikus karakterétől ne üssenek el markánsan. Ennek szellemében pl. üdvözlöm Kate Bush "Running Up That Hill"-jét, vagy a fantasztikus John Farnham himnuszt, a "You're The Voice"-ot – az utóbbival kapcsolatban azonban meg kell jegyezzem, hatalmas veszteség az eredeti lüktető ritmizálásának elhagyása. Ugyanakkor nehezen magyarázható választásnak tűnik Jorn részéről Journey (Don't Stop Believin'), Queen (Killer Queen) és Eagles (Hotel California) szerzemények földolgozása. Akad itt biztonsági játék is, hiszen Deep Purple, Dio, Black Sabbath, Iron Maiden nótákkal Jorn aligha dobhat totál homályt.

Egy-két érdekes, szokatlan választástól eltekintve nekem ez a heavy rock rádiózás meglehetősen unalmas, amit csak tetéz, hogy kezd egyre jobban irritálni az a hangzás, amit Jorn ráerőltet zenészeire. Miért van az, hogy bárki gitározik nála – legyen az Jorn Viggo Lofstad, Tore Moren, vagy Trond Holter (Music Man, Gibson, Ibanez preferenciákkal), mindenki ugyanúgy szólal meg a lemezen?

Tartuffe