Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eternalidol.it
facebook.com/eternalidolband

Egy újabb projektet (bandát) köszönthetünk a Frontiers kiadó rosterén, amelynek kreatív magját Nick Savio képezi egy személyben. Savio, aki zeneszerző, gitáros és billentyűs egyszerre, hosszú évekig próbálkozott (nem sok sikerrel) egy Hollow Haze nevű bandával, majd "meglovasította" Fabio Lionét a Rhapsody Of Fire-ből (szegény Alex Staropolira nagyon rájár a rúd mostanság), hogy a női énekes, Giorgia Colleluori mellé legyen egy férfihang is a bandában. Előttem még nem tiszta, hogy az Eternal Idol Savio számára csak projekt, vagy egy teljes értékű, stabil formáció, de ez a végeredményt (mármint a recenzió tárgyát képező CD-t) tekintve gyakorlatilag lényegtelen is.

Kíváncsi voltam, hogy Savio az új csapattal milyen irányt céloz meg zeneileg, a Hallow Haze progosabb fölfogása, vagy a Lione által képviselt szimfonikus trapp-metál kerekedik fölül. Végül kiderült, hogy rossz helyen keresgélek, mert a muzsika leginkább annak a Secret Sphere-nek új irányvonalát követi, ahonnan a bőgőst Andrea Burattót igazolták. Erre az alapra építkezik a két énekes: Colleluori (a hölgy) képes hozni a szokásos csajos metál áriákat, de szerencsére van benne Magali Luyten (Beautiful Sin, Ayreon, Nightmare) érdes, ráspolyos bődületéből is; ami pedig Lionét illeti, mézédes orgánuma, simulékony stílusa adott, de itt – hál’ Istennek! – inkább a legutóbbi Angra lemezen mutatott formáját nyújtja (a folyamatos, agyonvibrátózott művi rockoperázás helyett).

Az Eternal Idol kevésbé őszinte, mint a Hallow Haze, kevésbé összetett, mint a Rhapsody Of Fire, nekem mégis jobban tetszik mindkettőnél, s ennek oka alapvetően a ragadós jókedvében és jellegzetesen talján dallamérzékenységében rejlik. Eredetiség, mélyenszántó zeneiség (ún. "wow-faktor") nem sok van benne, erősen biztonsági játéknak tűnik a vállalkozás, de tagadhatatlanul szórakoztató. Az alapvető probléma nem is ez, hanem hogy a lemez egy erősebb kezdés után a második felére erősen megszürkül, a dalok belassulnak, kevésbé megkapóak; valahogy belesimul a műfaji sémákba. Ha Colleluori kisasszony többet vállalna a Magali Luyten-féle szálkásításból, ha a hangulat nem ülne le (komorodna el) a végére, az egész sokkal jobban működne. Persze lehet, hogy csak a téli depresszió beszél belőlem… :)

Tartuffe