Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.hollowhaze.com

No, halljuk, mihez is kezdtek magukkal a hollóháziak – nem, nem a porcelánfestők, hanem az olasz prog-power metálosok –, kiknek előző lemezéről is jómagam számoltam be. Naná, hiszen a jól sikerült "Countdown To Revenge"-en maga a fő itáliai pátosz-mester, Fabio Lione szerepelt vendég énekesként, aki a Rhapsody legutolsó produktumán tapasztaltakkal ellentétben jól is teljesített, és a hangfalakból csak úgy áradt a vokális könnyzuhatag. Úgy látszik azonban, hogy a csapatot alkotó három állandó tag még nagyobbat, vagy sokrétűbbet álmodott, ezért jelen albumon Lione már a múlté, helyét pedig Mats Levén vette át, akit négy másik vendégénekes is támogat. Rick Altzi szerepét mondjuk nem értem, mert hiába képes a tisztes helytállásra, Levén mellett azért csak ügyes iparosnak tűnik: úgy látszik, szegénynek az a sorsa, hogy énekes-ikonok light verziójaként nyugtassa meg a tisztes középszert, miszerint nekik is van kitörési lehetőségük. A másik három vendég Amanda Sommerville, aki mára az egyik legfelkapottabb session szereplőjévé vált a színtérnek, illetve a számomra ismeretlen Ivan Giannini, valamint Claudia Layline – róluk annyit tudok, hogy ha nem szerepelnek az albumon, akkor sem történt volna semmi rossz. (Oké, ez cinikus megjegyzés volt, mert néhány dal szövegénél fogva megkívánta a többszereplős jelenlétet.)

A múltkori album egy elképzelt trilógia első darabja volt, így most a kitalált történet közepébe csöppentünk, melybe minden most divatos hülyeséget belepakoltak, kezdve az egyiptomi mágikus kultúrától az alienekig: a gagyi trash-filmjeiről híres Asylum stúdió minden bizonnyal örömmel venné az itt feltálalt ötleteket, de hát metált  én elsősorban nem a sztorikért szoktam hallgatni. Sajnos a koncept-történet szerint alakuló album, ha nem is teljes mértékben, de hozzáidomul a szövegi sekélyességhez, még akkor is, ha ez a műfajnak abszolút nem sajátja. Pedig Levén képes "ellopni" bármilyen show-t, aminek remek példája a két Gus G. szóló – ezeken ugye úgy volt képes tálalni a neki kiosztott szerepet, hogy a sztár-társak zöme rögtön Rick Altzinak érezhette magát.

Hiába hát a figyelemre méltó kezdés, és az alapvetően ügyes zenészek – különösen a gitáros, Nick Savio –, a lemez nem képes fenntartani a figyelmet. Ez persze nem az énekesek hibája – illetve ha a dallamokat ők hozták, akkor igen –, hanem az alapvetően szürke és jellegtelen daloknak, melyekből sokadik hallgatásra is csak az első kettőt tudom felidézni, ez pedig alapvető hiba, hiszen a progresszív elemek rég kikoptak a banda repertoárjából, a maradék hagyományos euro-power pedig igenis megköveteli a mézédes és emlékezetes refrének jelenlétét. Ehhez járul hozzá, hogy az egyiptomi világot felidézni szándékozó szinti futamok a már említett Asylum stúdió veretes minőségét idézik, ahol a CGI nem eszköz, hanem fegyver – a jó ízlés ellen.

Mindent összevetve sajnálom a talján fiúkat és a meghívott vendégeket, mert az album tartalmaz olyan pillanatokat, melyekből el tudnám hinni, hogy itt valami élvezhető is sikeredhetett volna – ezek azonban csak annyira elegendőek, hogy megszavazzam a bizalmat a trilógia befejező darabjára.

Garael