TOP 15 (2016) – Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)
Meglehetősen furcsa év volt 2016. Rengeteg lemez jelent meg idén, köztük nagyon sok jó lemez, de sajnos kevés igazán kiemelkedő alkotás. A lista összeállítása ennek megfelelően erősen függött a pillanatnyi hangulattól, az éppen ügyeletes kedvencektől. Figyelembe kellett venni bizonyos objektív teljesítményeket az együttesek, muzsikusok saját életművéhez viszonyítva (pl. Metallica, Redemption), mint ahogy annak szubjektív mércéjét is, hogy az adott lemezt mennyi ingerenciám volt hallgatni az elmúlt hónapokban (és előreláthatóan mennyit fogom hallgatni az elkövetkezendőkben). Ahogy öregszem, úgy körvonalazódnak előttem egyre élesebben az igazságosságnak újabb és újabb kontúrjai, s tűnök egyre rapszodikusabbnak, elfogultabbnak ítéleteimben (még magam előtt is).
Az olvasó megnyugodhat, ez a lista nem ultimátum a közízlésnek, nem megkérdőjelezhetetlen etalon, nem az égből szállott alá kőtáblákba vésve, inkább csak ajánlás azoknak, akik az év végéhez közeledve még egy utolsó pillantást akarnak vetni a bőséges fölhozatalra, hogy szemezgethessenek belőle. Egyre kevesebb idő és energia jut egy-egy album dédelgetésére, ízlelgetésére, néha jól jön egy kis emlékeztető, egy újabb esély arra, hogy önhibánkon kívül sekélyes élményeinket érdemben elmélyítsük.
Annak, aki olyan közelről és olyan rendszeresen követi az általunk preferált műfaj(ok) történéseit, mint mi, már egy ideje föltűnt, hogy a "piac" telített, a "szakma" stagnál. Ennek millió egy oka van, aminek fejtegetésébe most nem kezdek bele. Miközben (botcsinálta) ítészként, elkötelezett rajongóként ezzel már évek óta tisztában vagyok, az idén először tudatosodott bennem igazán, teljes életnagyságban ez a "szaturáció". Azon kaptam magam, hogy ha nem "szakmáztam", nem a blog bejegyzésekre készültem, egyre többet hallgattam át más műfajokba (egyébként is szoktam), sőt bizonyos időszakokban többet és szívesebben hallgattam pl. jazzt. Aki a muzsikát önmagáért szereti, nem lehet stílus-náci, szakbarbár, fémszívű nyárspolgár; illik kitekintéssel rendelkezni más műfajok, stílusirányzatok felé, és nem ördögtől való néha (horribile dictu) egy kis igényes poppal, nagyon sok jazz-el és még több klasszikus zenével pihentetni, tágítani. Mindazonáltal maradok lényegében és tisztelettel az, ami: gyógyíthatatlan rocker.
Ilyen minőségemben állítom, hogy 2016 nem lesz emlékezetes, legendás év a rock/metál történelemben, én mégis mindig emlékezni fogok rá, és sajnos nem jó szívvel. Az idén jelent meg ugyanis az első (és tartok tőle, nem utolsó) olyan Dream Theater lemez, amivel a kritika megírásáig megannyiszor gyötörtem magam, azután úgy, ahogy van, ad acta tettem gigantikus zenei könyvtáram alfabetikus rendszerébe. Azóta is ott porosodik a polcomon a "D" alatt; képtelen vagyok elővenni, annyira fáj még az emléke is. Corruptio optimi, pessima – mondja a latin: a legjobbak romlása a legszörnyűbb. Ennél már csak kisebb csalódások érhettek: volt is néhány, bár köztük kétségkívül az egyik legfájdalmasabb az általam hosszú évek óta a Dream Theaternél is jobban kedvelt Circus Maximus "elMUSEosodása". Ki látott már olyat, hogy egy Circus Maximus album nem kerül be a top15-be?
De nem szabad folyton a negatívumokon kattogni, meg kell tanulni örülni is, méghozzá az olyan nagy legendák sikeres visszatérésének, mint pl. a Fates Warning, vagy a nálam stabil 15+1-es Metallica. Nem kevésbé örvendetes egy váratlan helyről érkező kellemetes ajándék, mint pl. az Almah bronzérmes albuma, vagy pl. az a hallatlan esély, hogy az Extreme 1990-es klasszikusát (Pornograffitti) teljes egészében "újraélhetjük" (már amennyiben egy DVD-n, Blu-ray-en rögzített koncert élőnek mondható).
Ezzel a listával kívánok minden olvasónknak, rendszeres vagy alkalmi látogatónknak, valamint kollégáimnak Békés, Áldásokban Bővelkedő, Boldog Karácsonyi Ünnepeket!
TOP 15:
Nem volt kérdés, hogy az aranyérmet idén a Karmakanic nyeri el, és ez nem azért alakult így, mert a 2016-os mezőny nem lett túl erős (pedig nem lett), hanem mert Jonas Reingold egy világraszóló, párját ritkító géniusz. A címadó "teremtés eposz"-opusz a szerző bónusz DVD-n található kommentárjával igazmondásom cáfolhatatlan bizonyítéka. :)
Készséggel elfogadom, hogy a Haken nem éppen rádióbarát közönség-kedvenc, sőt, még a progresszív műfajon belül is megosztó jelenség, de kivételes zeneiségüket elvitatni nem lehet, és az "Affinity" évek óta a legjobb, legváltozatosabb nagylemezük, amelynek instrumentális verziója csak "olaj a tűzre".
Nekem egyértelműen ez az év meglepetése, méghozzá két okból. Alapvetően nem egyedi, címlapokat követelő anyag, mégis képtelen vagyok leszakadni róla; az első számtól az utolsóig, ugratások nélkül fogyasztom. A másik, hogy Mr. Almah (Edu Falaschi) eddig – ha megfeszült is – maximum 40%-osan tudta lekötni a figyelmem. Ellenben most…
4. Fates Warning: Theories Of Flight
Nem biztos, hogy objektíve indokolt ez a helyezés, de a "Theories Of Flight"-tal a Fates Warning is az idei nagy visszatérők közé sorolandó. Az együttes engem "A Pleasant Shade Of Grey", azaz, 1997-óta nem talált el ennyire. Modern, arányos hangzás, lüktető ritmusok (Bobby Jarzombek kitűnő választás volt), komplex, mégis fogós dallamok… Mi kell még?
5. The Neal Morse Band: The Similitude Of A Dream
A lelkendező, "világmegváltó” duma felesleges és csalóka, de ebben a formációban olyan muzsikusok és olyan dalszerzők dolgoznak, akik nehezen tudnának hibázni. Neal Morse meghökkentően termékeny szerző, de egy ilyen volumenű anyag még tőle sem szokványos. Óriási vállalás, amire szerencsére nem illik a közmondás: aki sokat markol, keveset fog.
6. Eric Gillette: The Great Unknown
Neal Morse gitárosa… Tovább is van, mondjam még? Ez már önmagában is fegyvertény, de Gillette – úgy látszik – nem szeret idegen tollakkal ékeskedni, inkább megmutatta szólóban (pontosabban egy másik, nem kevésbé kompetens csapattal), hogy saját jogán is helye van a legnagyobbak között. Prog-rock/metál jutalomjáték…
A botrányosan gagyi szövegvilágot leszámítva az Eden’s Curse az adott műfaj egyik legszimpatikusabb bandája: folyamatos fejlődés jellemzi őket, Nikola Mijic énekessel belenyúltak a tutiba, és Christian "Chrism" Pulkkinen billentyűs is lökött egy nagyot a formáció szekerén. Ha 2013-ban fölkerültek a listámra, akkor most főleg itt a helyük.
Sokan (talán én is) többet vártak ettől a formációtól, de nem igazán tudom, hogy mit. A fehérorosz zseni most is azt és úgy csinálja, mint a Rage-ben, sőt az énekesek messze jobbak Peavy-nél. Akkor miért nem fogtam totál padlót tőle? A mai napig képtelen vagyok ésszerű magyarázattal szolgálni. Ez persze nem jelenti, hogy az album gyönge lenne vagy keserű csalódást okozott volna, csak éppen egy Smolski kaliberű varázslótól valami merészebbet, mágikusabbat kíván a tisztelt nagyérdemű. Vielleicht das nächste Mal, Herr Smolski!
Normális esetben egy Myrath lemeznek nálam minimum az első ötben kellene szerepelnie, de a "Legacy"-t nem tekinthetjük a tunéziai proggerek csúcsteljesítményének. Nekem kezd az egész egy kicsit kommersszá, sablonossá, kiszámíthatóvá válni (szerintem sürgősen lépniük kellene valamit), de még így is üde színfolt az egyre szürkülő szakmai közegben.
Lényegében a DGM-ről is ugyanazt tudnám elmondani, mint a Myrathról, de a Mularoni-Casali páros egyszerűen annyira parádés, hogy még enyhe fokú elégedetlenségem ellenére sem tudok megorrolni rájuk. A "The Passage" ráadásul itt-ott (főleg az elején) egész ígéretes dolgokat villant föl. Remélem, a darálót finoman visszafogva a jövőben egy kicsit több teret, levegőt biztosítanak az ének és a dallamok kibontakozásához.
Ki gondolta volna, hogy Mark Tremonti bármilyen minőségben vagy formációban fölkerül a listámra? Én biztosan nem! Ez bizonyos értelemben még az Almah dobogós helyezésénél is nagyobb meglepetés. Nincs mese, porból lettem, és visszatérek a porba (ashes to ashes, dust to dust…). Több szempontból sem az én zeném, de minden törvényszerűséget megbontva újra és újra ide tévedek iPod böngészés közben. Itt most nem a hideg számítás, hanem a zsigeri vonzalom döntött.
Glenn Hughes 65 évesen is fiatalos, utánozhatatlan tehetség a szakmában, plusz egyik személyes kedvencem, és bizony 20 éve nem csinált ilyen jó lemezt. Ezek után hogy is hagyhattam volna le a listáról?
13. Jónás Tamás: The Four Seasons – Part 1: Spring (EP)
Nagyon örülök, hogy végül sikerült egy magyar munkát is fölpattintani a toplistára, jóllehet nem szokásom EP-ket egy kalap alá venni teljes albumokkal. Ez azonban egy rendkívül ambiciózus négyrészes projekt első fejezete, aminek a hallottak alapján készséggel megelőlegeztem a bizalmat. Nem szokványos instru gitár anyag, nem akar mindig és mindenáron virtuóz lenni (noha az), amúgy manapság divatosan ambientes, de elképesztően zenei az egész.
14. Redemption: The Art Of Loss
Nem tökéletes a hangzás, de a neves vendéggitárosokkal megspékelt album kb. 10 éve a legjobban sikerült Redemption anyag, méghozzá úgy, hogy az utóbbi időben mindkét eredeti gitárost súlyos egészségügyi problémák sújtották. Az is valamiféle rekord, hogy ez már a második toplistás lemez, amin Ray Alder énekel (elárulom: a másik a Fates Warning). Jó éve volt, na!
15. Thunderstone: Apocalypse Again
Bevallom, ez a retrós, kicsit vértelen és sablonos megközelítés nem vett éppen le a lábamról, viszont újra Pasi Rantanen énekel a bandában, s ez az egyik régi vágyam (kritikai javaslatom) örömteli beteljesülése. Rantanen (kvázi a finn Jorn Lande) szerencsére egy másik színvonalas projektben is föltűnt az idén (i.e. King Company – One For The Road).
15+1. Metallica: Hardwired... To Self-Destruct
Alapvetően sohasem voltam elkötelezett Metallica fan, de amit el kell ismerni, azt el kell ismerni. Ha ezek az öregfiúk tényleg odateszik magukat (márpedig most odatették), akkor az egész világnak illik fölkapni a fejét. Csak Kirk Hammett vonulna már nyugdíjba!
Egyéb figyelemreméltó megjelenések, ajánlások:
Steve Vai: Modern Primitive + Passion And Warfare 25th anniversary edition
Kee Marcello: Scaling Up
Pretty Maids: Kingmaker
The Dead Daisies: Make Some Noise
King Company: One For The Road
Shakra: High Noon
Treat: Ghost Of Graceland
Devin Townsend Project: Transcendence
Dynazty: Titanic Mass
Claudio Cordero: Quasar
Kansas: The Prelude Implicit
The Chronicles Project: When Darkness Falls
Headspace: All That You Fear Is Gone
Sixx:A.M: Prayers For The… Vols. 1-2
Jonas Lindberg & The Others: Pathfinder
Astrakhan: Adrenaline Kiss
Evergrey: The Storm Within
Theocracy: Ghost Ship
Avenged Sevenfold: The Stage
Nordic Union: Nordic Union
Avantasia: Ghostlights
Noveria: Forsaken
X-Panda: Reflections
DVD-k:
Extreme: Pornograffitti Live 25 – Metal Meltdown Live! – At The Hard Rock Casino Las Vegas
A.C.T: Trifles And Pandemonium
Seventh Wonder: Welcome To Atlanta Live 2014
Csalódások:
Abszolút értelemben:
Dream Theater: The Astonishing
Orphaned Land & Amaseffer: Kna'an
Relatíve:
Circus Maximus: Havoc
Opeth: Sorceress
Serious Black: Mirrorworld
Dario Mollo's Crossbones: Rock The Cradle
Cloudscape: Voice Of Reason
