Almah: E.V.O (2016)

yy_15.jpg

Kiadó:
Pride & Joy/King Records

Honlapok:
www.almah.com.br
facebook.com/official.almah

Akármennyire is örülök annak, hogy Kiko Loureiro személyében a Megadethnek újfönt világklasszis szólógitárosa van, és akármilyen valószínű is, hogy a nehéz, de jelentőségteljes személyiséggel megáldott Dave Mustaine mellett eltöltött idő majd saját próbálkozásainak is szerez szélesebb ismertséget, piacot (lásd: Gus G. és Ozzy esete!), komolyan deprimál a tudat, hogy Kiko Loureiro miatt az Angra dolgai most egyelőre jégre kerülnek. Okszi, Marcelo Barbosa (Khallice, Almah) helyettesíti a koncerteken, de mégis szörnyű, hogy miután az Angra megírja pályafutása legzseniálisabb albumát (Secret Garden), kénytelen üresbe tenni magát meghatározhatatlan ideig.

Ebben a csöppet sem szívderítő helyzetben érkezett az Angrában befutó, de abból ilyen-olyan ügyek miatt 2012-ben kilépett Edu Falaschi projektjének, az Almahnak ötödik sorlemeze. Először – a korábbi elég közepesre sikerült albumok ismeretében – azt mondtam magamban: sovány vigasz. Minden bizonnyal lesz rajta 3-4 harapós nóta, ami már majdnem Angra színvonalat képvisel. Azután szó szerint nekifeküdtem a lemez kiértékelésének, és a végén az ágyban izgatottan fölülve el kellett ismernem, hogy Falaschinak sikerült némi fazonigazítással elkészítenie eddigi legjobb albumát!

Az "E.V.O", ami az eléggé közhelyes, hippiktől bűzlő vízöntő korszak beköszöntését járja körül koncepcionálisan, közel sem olyan izzadtságszagú, tömény, kapkodós munka, mint elődei. Nem akar túl sokat markolni, nem érzik rajta a görcsös bizonyítási kényszer; lazábban, szellősebben, nyugodtabban, és – ami a lényeg! – dallamosabban fogalmaz. Ááá, végre! Ezzel kibekkelem addig, míg az Angra újra csatasorba áll félelmetes "alabárdosával", Kiko Loureiroval az élen!

Az "E.V.O", kérem szépen, nem "fele-fele" anyag, hanem végig egyenletesen magas színvonalú, mesteri teljesítmény, ami az év végére akár a toplistába is behallgattathatja magát. A két gitáros, Barbosa és Mafra lenyűgöző szólókkal színesítik a valamivel modernebb fölfogásban fogant és abszolút korszerű hangzással fölvértezett dalcsokrot. Le a kalappal Falaschi előtt, aki végre – remélem, ő is így gondolja! – megtalálta a nyerő formulát!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika