Kiadó:
Pias

Honlapok:
www.gotthard.com
facebook.com/Gotthard

25 év és 12 lemez, ez a svájci rockerek mérlege. A negyed évszázados évfordulóra emlékeztet az új anyag címe is (Ezüst), de félve teszem föl arra a bizonyos mérlegre, mert tartok tőle, hogy nem fog nagy súllyal esni a latba. Steve Lee 2010-es halála a személyes tragédián túl a bandának "intézményesen" is hatalmas megrázkódtatás volt. A svájci-ausztrál Nic Maeder énekessel készített két legutóbbi album ("Firebirth" és "Bang!") meg sem tudta közelíteni a korábbi éra színvonalát (mondjuk a "Domino Effect" és a "Need To Believe" elég magasra helyezte a lécet!).

A Gotthard igazi európai hard rock legenda (volt), de mindig jellemezte egy kis amerikás hangulat, most viszont olykor kimondottan tolakodó  a "Western" modor, de sajnos nem úgy, mint annak idején a Damn Yankeesnél, vagy Jon Bon Jovi "Blaze Of Glory" albumán. (Utóbbiról hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy manapság illik nyálas, agyonjátszott közönségkedvencként jellemezni, valójában azonban briliáns munka – hányan tudják például, hogy Jeff Beck gitározott rajta, plusz olyan zenészek járultak hozzá tehetségükkel, mint Little Richard, Elton John és Kenny Aronoff?!)

A Gotthard sajnos Steve Lee halála óta halovány árnyéka önmagának, a "Bang!" szerintem egyenesen hervasztó produktum lett, így elég nagy tétje volt az ezüst évfordulós folytatásnak. Őszinte bánatomra most sem sikerült kimászni a gödörből, de nem tudom igazán, kire lehetne ráverni a balhét! Maeder pl. néha zavaróan Coverdale klónként viselkedik (pl. Stay With Me), de egyáltalán nem rossz énekes: nem állítható, hogy az ő szakmai teljesítményén csúsznak el. Leo Leoni sem felejtett el gitározni, és az új német producer, Charlie Bauerfeind is javarészt power metal bandákkal dolgozott eddig (Helloween, Blind Guardian stb.). Akkor honnan ez a bágyadt pop rock attitűd, a megannyi kínos áthallás és unalmas sablon?

Talán nem véletlen, hogy a Nuclear Blast pattintotta őket és egy kis belga, hard rockban ultra-light kiadó (Pias) gondozza lemezeiket. Nekem úgy tűnik, hogy ez az album egy hajszálnyival jobban sikerült két közvetlen elődjénél, vagy legalábbis akad rajta néhány tetszetősebb dal (pl. az ordas James Bond nyúlással indító, Hammonddal megtámogatott "Customized Lovin'"), de ez még így is méltatlan a banda régi nagy híréhez. Ha már svájci hard rock, maradok inkább a Shakránál...

Tartuffe