Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.gotthard.com
myspace.com/gotthard

 

Egyik kedvenc filmem (filmjeim) a Végső állomás. Ennek alaptémája, hogy valamiféle előérzetnek engedelmeskedve néhányan elkerülnek egy tömegszerencsétlenséget, de a Halál utánuk megy, és végül olyan agyafúrt módokon öli meg őket, amelyeknek véletlen előfordulási valószínűsége gyakorlatilag egyenlő a nullával (pl. valaki elcsúszik a fürdőkádban, de nem beveri a fejét, hanem felakasztja magát arra a ruhaszárítóra, amiben megpróbál megkapaszkodni). Amikor értesültem Steve Lee haláláról, nagyon megdöbbentem, de amidőn utánaolvasva megtudtam a halálának körülményeit, kivert a víz. Lehet, hogy ez az egész nem is csak egy fikció? Nem sokkal halála előtt nyilatkozta egy interjúban, hogy barátnőjével nyáron egy tömegkarambolnak voltak részesei, de megúszták pár karcolással, meg a ruhájukra ömlött kávéval. Erre októberben egy motoros túrán, amikor eleredt az eső, megálltak esőkabátot húzni, és egy - az esős úton megcsúszott - kamion hozzávágta Steve-hez a saját motorját. Mennyi volt az esély erre? Gyakorlatilag nulla.

 

Annak, hogy egy énekesét/frontemberét vesztett zenekar a korábbiakhoz hasonló színvonalú lemezzel rukkoljon elő, szintén gyakorlatilag nulla az esélye. Olyan nagy zenekarok sem tudták ezt a magasságot megugrani, mint az Iron Maiden vagy a Judas Priest. Szerencsére később hozzájuk visszatértek eredeti énekeseik, de a Gotthardnál erre sajnos semmi esély. Az új énekes, Nic Maeder azonban tehetséges, és a balladáknál szinte mintha Steve Lee-t hallanám. De a baj az, mint az említett zenekaroknál is, hogy dalszerzőként nem tud annyit hozzátenni a produkcióhoz, mint elődje.

 

A nyitó bluesos kezdés bátor, mintha a "He Ain't Heavy, He's My Brother"-t hallanám, aztán belelendül a nóta, de valahogy nincs benne az a fajta dög, ami az utóbbi évek (konkrétan a Nuclear Blast korszak) lemezein volt. Hol van már az az "All We Are"-os kezdés, ami leszedte az ember fejét?

 

 

És a folytatás is hasonló, középtempós, középszerű nóták, néhány balladával megspékelve, visszatértek a kezdetekhez, az első lemezeik hangulatához, csak éppen olyan ütős slágerek nélkül, mint a "Firedance", a "Sister Moon", vagy a "Mountain Mama". Néhány lopott ötlet továbbfejlesztésével is próbálkoznak (a "Give Me Real"-ben egy helyen mintha a "Killer Queen"-t hallanám vissza, a "Yippie Aye Yay" "Matchstick Men"-es kezdésétől meg egyenesen megijedtem, amire a refrén még rátett egy lapáttal), de vagy a sokkhatás még nem múlt el teljesen a zenekarban, vagy tényleg Steve Lee volt a fő zeneszerző, és nélküle Leo Leoni csak félkarú óriás. Fél karral pedig nehéz a rockzenében csodákat művelni. A "Livin' On A Prayer"-es "wooo-o", meg a Riders In The Sky-os jippiájé, nem beszélve a nyitó nótában elhangzó türü-rürüp ciripelésről, nem pótolja a jó ötleteket, sőt, kicsit erőltetetté teszi a dolgokat. Ettől persze koncerteken még rámozdulhatnak a rajongók, mint a Lord legújabb lemezének "nana-nananana" refrénjére.

 

Az első igazi "headbangelős" slágerre a kilencedik szerzeményig kellett várnom, a "Right On" talk box-os lüktetésére végre felkaptam és rázni kezdtem a fejem. Én inkább ezt tettem volna be lemezkezdésnek, igazi húzónóta, még ha kicsit Bon Jovi-s is. Szinte le mertem volna fogadni, hogy koncerteken a "Mountain Mama" mellett fogják játszani, és tényleg! Hasonló jó lendületű dal a sok közepesre vett ritmus között az "I Can", de ott is hiányzik az a bizonyos "cisz", a húzós refrén, ami igazán eladná magát.

 

A lemez legnagyobb pillanata a "Tell Me" című ballada, amelyen valóban elhittem, hogy maga Steve Lee énekel. Még az sem zavart, hogy a zongorát mintha a Bikinitől lopták volna el ("Ezt nem tudom másképp mondani"). A lemezt záró, Steve Lee emlékére írt "Where Are You" megkönnyeztetett. És mivel a balladákban teljesít legjobban Nic Maeder, éppen ezért választottak második videoklipjükhöz is egy balladát, a "Remember It's Me"-t.

 

 

A lemezcímmel és a borítógrafikával ugyan azt sugallják, hogy a zenekar főnixmadárként, megerősödve feltámadt hamvaiból, de meghallgatva az albumot azt kell mondjam, igen szárnyaszegett ez a madár, s elkelne egy jó producer, meg talán pár társszerző, hasonlóan a Scorpions utolsó albumaihoz.

 

Talán túlzottan elkényeztettek utolsó 3 stúdiólemezükkel, és azért van bennem ez a fanyalgás, de ha az újjászületés azt jelenti, hogy most megint felépítik a Gotthard muzsikáját a kezdetektől újraindulva, akkor igen hosszú út áll előttük. Az új énekes azonban jól vizsgázott, a Gotthard érzést maradéktalanul visszaadja, és biztos vagyok benne, hogy koncerten remekül teljesít majd a régi nóták interpretálása során. De még egy Steve Lee nem született a Földre, úgyhogy ő már csak emlékeinkben él tovább.

 

 

CsiGabiGa