Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Mindig is gyanítottam, hogy a kanadai dallamos hard rock sokkal többre érdemes élharcosai nem jelentése miatt választották a "Harem Scarem" nevet. Ez ugyanis valami olyasmit tesz, hogy: vakmerő, meggondolatlan, vad, hirtelen. Nos, a Hess-Lesperance duóra épülő formáció sokféleképpen jellemezhető, de aligha mondható vad és hirtelen jelenségnek, vakmerőnek is csak annyiban, amennyiben káprázatos merészségnek minősült a ’90-es évek elején, a trutyi-korban Van Halent idéző gitárszólókkal, összetett, melodikus kórusokkal föllépni. A kitérdelt, koszos farmeres, flanelinges, zsíros hajú generációtól maximum lekicsinylő ajakbiggyesztésre számíthattak. Erre majdnem rá is ment a szakmai életük… meg ki tudja, még mi.

A Harem Scarem név kiválasztására az a prózai magyarázat, hogy a csapat tagjai szerették a Tapsi Hapsi (Bugs Bunny) rajzfilmeket, és az első epizód címéről azt gondolták, tök jól hangzik. Ennyi, vagy magát a közkedvelt, nagyfülű Bolondos Dallamok (Looney Tunes) karaktert idézve: Ez minden, srácok! (That’s all Folks!).

Az együttes manapság harmadik korszakát és második virágzását éli (volt ugyanis egy köztes, kicsit trutyi szagú epizód). A napjainkban tapasztalható kései virágzás elsősorban a Frontiers Recordsnak köszönhető, akik pénzt és önbizalmat pumpáltak a bandába. Ez eddig olyan színvonalas kiadványokban öltött testet, mint a 2014-es "Thirteen", amit annak idején – egyeseknek talán megdöbbentően – a klasszikus "Mood Swings"-nél jobbnak ítéltem, valamint a "Live At The Phoenix" DVD, amit Túrisas cimbora nemes egyszerűséggel mesterműnek nyilvánított.

A "United" újfent egy bomba formában alkotó, muzsikáló társulatot mutat, akik bár közel 50 évesek – ha lehetséges –, még fiatalosabb, még dallam-érzékenyebb oldalukat csillogtatják. Ha akad is egy-két lityi-lötyi szám (visszatérő kritikám ez velük szemben), a refrén minden egyes alkalommal annyira fogós, hogy képtelen vagyok rájuk haragudni (nem is beszélve Lesperance ízes, technikás szólóiról).

Az a helyzet, hogy ez az anyag megint bebizonyította: a mai "elektronikus " generációt idegesítik a valódi dobok és a torzított gitárokon eljátszott szólók. Digitálisan generált minimál ritmusok kellenek nekik, a hangszeres virtuozitás pedig avítt, penészszagú dolog a szemükben. Ha nem lenne így, képtelenség lenne megmagyarázni, hogy miért nem Harem Scarem szól az én adóforintjaimból, vagy a multik reklámköltségeiből finanszírozott rádiócsatornákon. Néhány Harem Scarem sláger egyszerűen annyira jól el van találva, hogy a Taylor Swift, meg mittoménkik mögött álló szerzők saját sz.rukat megennék, ha ilyenből egy lemezre valót tudnának írni.

Tartuffe