Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
mobilmania.rockband.hu

A legutóbbi Mobilmánia albumot azért dicsértem, mert a "mániákusok" mertek elszakadni a magyar hard rock kijátszott sémáitól, most azért dicsérem őket, mert kijátszották az összes olyan sémát, ami a műfajra jellemző. Hogy ellentmondok saját magamnak? Nem, mert a csapat amit tett, kiválóan tette, még akkor is, ha azokban a pillanatokban, amikor mertek kockáztatni, és kétlábdobos keménységgel ötvözték a lágyabb harmóniákat – lásd és halld nyitószám, vagy a "Rajtam csak a szeretet győz" –, olyat tettek, amit magyar hard rock csapat csak a hetvenes évek elején: utat törtek egy más stílus és attitűd felé.

Nem könnyű persze úgy sikert ismételni, hogy a környezet folyton alakul, ráadásul most azt az énekest – Molnár  Pétert – kellett pótolni, akiről nehezen hittem, hogy pótolható. Erre mit az ég, szinte onnan pottyant a frontemberi posztra Gamsz Árpád, aki – és most nem akarok a különböző tehetségkutatók eltúlzott megállapításainak bűnébe esni – szintén nemzetközi színvonalon képes a rábízott feladatot megoldani, ráadásul dalszerzőként is megmutatja, hogy úgy érzi a stílus lényegét, ahogy csak azok, akik lelkének részévé vált az egész hetvenes évek.

Friss, lendületes, de ha kell, érzelmekkel teli, egyszerre hagyománytisztelő, ugyanakkor néha kockáztat is – ezek a szavak jutnak eszembe, miközben az albumot hallgatom, és ha vannak is ismerős pillanatok, ráadásul nem is oly régről – az "Ez a nap másképp legyen" dallamaira az egész a "Simli-show"-t rá lehet énekelni –, nem gond, mert az idézetek pont ott vannak, ahol lenniük kell, szervesen integrálódva zenei környezetükbe.

Vikidál Gyula ismét tiszteletét teszi – leginkább a lírai pillanatokban – és bizonyítja, hogy azok bizonyítványába, akik szerint már nem képes a megfelelő teljesítményre, elégtelent kell befirkantani hallás tantárgyból. Apropó, az album lassabb, érzelmesebb számaiban némi Demjén jelleg is felfedezhető. Az "Egy új szerelmes dal" kimeríti a progresszivitás fogalmát, mert nem hiszem, hogy van olyan egykori fekete bárány, aki ilyet merészelne, mert azonnal kaptafára húznák...

Rendkívül örülök annak, hogy a csapat több számban is megidézi az "ősanyát", vagyis a blues-t: ilyenkor néha Hobo szelleme is kísért, érdekes módon zeneileg, és nem a szöveget tekintve, amit többségében ismételten Horvát Attila jegyez, de Vikidál Gyula is leszállította a maga részét – én nem igazán ismertem őt korábban erről az oldaláról, úgyhogy kellemes meglepetésben volt részem.

Az instrumentális oldallal könnyű a dolgom, mert ahol ennyit és ott szól a Hammond, ahol, nem lehet kérdés a gitárszólók relatív rövidsége sem: el kell fogadni, hogy a súlypont jelenleg a hangulaton, az érzelmeken, a lüktetésen és a sodró lendületen van (talán feltaláltam a stílus lényegét?) – ebben az érdemeket nem lehet elvitatni Donászy mestertől –, amit a hangszeresek úgy oldanak meg, ahogy az a tankönyvekben le van írva.

Tizennégy dal akár sok is lehetne, de egyszer sem érzem, hogy valamelyik felesleges lenne, ami két dolgot jelenthet: vagy szeretem a tölteléket, vagy úgy találták el az ízlésemnek megfelelő zenei világot, hogy abba egyetlen hiba sem csúszott. Kritikai ténykedésemben tudom, hogy megvesztegethető vagyok – aminek ára általában a stíluspreferenciámnak megfelelő dalcsokor –, nos, most akár ezt is bevállalom, valószínűleg rengeteg rajongó társaságában. A Mobilmánia ismét lekenyerezett, ráadásul ravasz módon, egy olyan produkció tálalásával, ahol szinte minden hard rock ízt ismerősként üdvözölsz, ám a tálaló edény kemény vasból készült, amibe sem a szakács, sem a pincér bizony nem roppant bele. Jó étvágyat!

Garael

Mentés