Kiadó:
Klonosphere/Season Of Mist

Honlapok:
kadinja.bandcamp.com
facebook.com/KADINJA

Ritkán kerül az utamba mostanság olyan instrumentális anyag, ami érdemes lenne az elemzésre, emiatt ki kell mozduljak a komfort zónámból. Mondjuk ez így, ebben a formában nem teljesen igaz, hiszen Jason Richardson lemeze, körülbelül ugyanebbe a műfajba sorolható, így tehát írtam már hasonló stílusú lemezről nem is olyan régen. Ebből a rövid bevezetőből ki is derült, hogy itt bizony egy djent, ill. progresszív metál vegyületről lesz szó, ami volt annyira tetszetős a füleimnek, hogy cirka két hónapra benn ragadt az mp3 lejátszómban. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy ez az irányvonal ritkán szerepel magazinunkban, így minden dicséretet tessék kétkedve fogadni. Aki eddig sem szerette az efféle modernkedést, az e lemez után sem fogja keblére emelni a "sokhúros" műfajokat.

Ha van egy olyan stílus, aminek a 90-95%-a totálisan érdektelen és minden egyediséget nélkülöző tucat produkció, akkor az a djent. Gombamód szaporodnak ezek a zenekarok, nyilván divatos is manapság a műfaj, szintén nagyon trendi a 7-8-9 húros gitárok használata is. Mindezzel nem is lenne gond, ha a produkciók minősége egyenesen arányosan nőne a húrok számával, ám sajnos ez nincs így. Ötlettelen klisé hegyek, "copy-paste" sablonok és mindenféle számítógépes trükközés jellemzi ezeket a bandákat.

Ezzel a kis felvezetővel meg is érkeztünk, ahhoz a ponthoz, hogy akkor miért és miben is különbözik a Kadinja a többitől. Az első és legfontosabb: piszok jó dalokat írnak, az albumon szereplő szerzemények között nincsen egyetlen gyenge sem, mindig felbukkan egy brutális riff, egy fantasztikus énektéma, vagy egy nagyon kellemes zongorás kiállás. A vokalista ügyesen vegyíti a screamet és a dallamos éneket, van olyan jó az orgánuma, mint Lukas Magyaré, akit agyondicsértem a Richardson lemez kapcsán. A két gitáros (Pierre Danel, Nicolas Horbacz) teljesen más dimenziót képviselnek, mint djentes kollégáik 95%-a, frissnek hatnak, látszik, hogy a death, hardcore, modern műfajok és djent vonal csínját-bínját elsajátították már. Technikailag bármit meg tudnak valósítani ritmus és szólójátékban egyaránt, az üveghangok és disszonáns hangzatok használatát új szintre emelték (szerintem). A dobos Morgan Berthet szintén emberfelettit teljesít, mind a tempót, mind a komplexitást tekintve. Mindenképpen pozitív az is, hogy nincsenek "agyon matekolva" a témák, végig groove-os, lendületes, húzós az anyag. Ennek köszönhetően klasszikus módon "headbangelhető" végig a majdnem 50 perces album.

Hab a tortán, hogy élőben is nagyon komoly módon adja elő a repertoárt a banda, szinte lemez minőségben; ha járnak Budapesten, biztosan elnézek rájuk. Nem csűröm-csavarom tovább, aki szereti a Periphery, Monuments és hasonló kortárs metál formációkat, annak nagyon be fog találni ez a francia csapat.

Jack Rose

Mentés

Mentés