Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.orphaned-land.com
facebook.com/OrphanedLandOfficial

Nem, kérem, az olvasó szeme nem káprázik, ez valóban egy 2018-as, azaz hivatalosan csak jövőre megvásárolható album recenziója. Némi félsszel kezdtem bele, mert valahol mégiscsak szemtelenség egy január 26-án megjelenő albumot december 11-én kritikailag kielemezni, de a lemezt hallgatva (újra és újra és újra) annyira izgatott lettem, hogy képtelen vagyok magamban tartani a mondandómat. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett az új Orphaned Land anyag a netre majdnem két hónappal a megjelenés hivatalos dátuma előtt, de óriási ősrajongóként hadd ne mentegessem magam, amiért villámgyorsan ráharaptam, mint fóka a felé hajított snecire. Miattam biztosan nem éri anyagi vagy erkölcsi kár sem az együttest, sem a kiadót, mert úgy halálra dicsérem és megvásárlom a CD-t, mint a pinty!

Azért sem kívántam kihagyni ezt a ziccert, mert amint korábban már megjegyeztem, nekem (azokban a stílusokban, amelyeket preferálok és hallgatok) ez az év kicsit lájtosra sikeredett. Bár az "Unsung Prophets..." nem idei lemez, azért nagyon szép befejezése ez a kifutó esztendőnek, ami bearanyozza számomra a hátralévő pár hetes ünnepi időszakot. Ki gondolta volna, hogy az alapító és zenei arculatot nagyban meghatározó gitáros, Yossi Sassi távozása, valamint egy Amasefferrel közösen kiadott, említésre se igen méltó abortív kísérlet után nem hogy nem bicsaklik meg az OL karrierje, hanem még magasabb sebességbe is képesek kapcsolni. Ez talán annyiban képzavar, hogy a lemezek nem jönnek mostanság sem sűrűben (a legutolsó "All Is One" már több, mint négy éves!), de a minőség egyértelműen egyre magasabb, ez pl. egyértelműen Kobi Farhiék legpöpecebb dalcsokra! Mondja valaki, hogy el vagyok fásulva és már semmi sem tud lázba hozni! Fenéket! Itt az ellenpélda.

Az "Unsung Prophets..." a metál és folk zene, az európaiság és a közel-keletiség, a líraiság és súlyosság, a dallamosság és a karcosság ideális keveréke! Közvetlen elődjénél (félreértés ne essék, az is nagyon baba lemez volt!) valamivel gyorsabb, rockosabb, ezért minden összevetve tetszetősebb. Az album kb. 63 perce úgy pörög le, hogy szinte észre sem veszem. Azért a kedvenc nótámat, a "Left Behind"-ot mindig türelmetlenül várom! Az is elképesztő, hogy az album nem laposodik el a végére, hanem – ha lehetséges – még jobban aprít, mint az elején.

Most mit ragozzam? Abszurd, de kijelentem, hogy a 2018-as toplistámnak már most, a 2017-es esztendő végén megvan az egyik tuti dobogósa. Elvileg lesz pesti koncert is március 11-én. Mondjuk a Dürer Kertnek annyira nem örülök, de hátha addig átkerül a buli valami kevésbé lepukkant helyre.

Tartuffe