Kiadó:
Sony Music

Az előző bejegyzésben, a U2-val kapcsolatosan időutazásról beszéltem, nos, ez is az, csak másként. Gyerekkorom másik meghatározó zenei anyaga a Pink Floyd totálisan agyament és ma már legendás zenés dokufilmje, a "Live At Pompeii" (1972) volt, amit sokadjára másolt VHS szalagról néztünk fekete-fehér képcsöves TV-n. Anyám! A mai fiatalok ezt már el se tudják képzelni! (Szerencsére!­ – jegyzem meg.) Egyébként a bakancslistámon azóta szerepelt Pompeii és később Isten kegyelméből eljuthattam oda, az amfiteátrumban is sétáltam egy nagyot. Néha hallani is véltem az "Echoes" egyes taktusait: "Deep beneath the rolling waves, in labyrinths of coral caves..." Aúúú, libabőr volt, bár érdekes módon Herculaneum káprázatosabb élménynek bizonyult.

Ami az "újkori" Pink Floydot és David Gilmour ezt követő szólókarrierjét illeti, elég jól dokumentált a dolog: fantasztikus koncert DVD-k egész sora áll rendelkezésre, ez a kiadvány mégis különleges, hiszen Gilmour az ominózus 1971 októberi fölvétel óta nem játszott Pompeiiben, az ókorban elpusztult város amfiteátrumában pedig Kr.u. 79 óta nem volt élő show műsor!

A két és fél órás (2DVDs) koncertfilmet két előadás során, 2016. július 7-8-án rögzítették egy döbbenetesen szerencsés, kis hallgatóság előtt. Természetesen az olasz örökségvédelmi hatóságok nem engedték az eredeti lelátókat használni, így egyszerre kb. 2600 mázlista nézhette végig az előadást, méghozzá a küzdőtéren állva – és természetesen hajmeresztő összegért. Itt azért megjegyezném, hogy teljesen értetlenül állok a folyamatos telefonnal való kamerázás előtt. Egy rövid klipet az otthoniaknak, hogy elöntse őket a sárga irigység – naná! De folyamatosan fej fölé tartani azt a szart, amikor tudván-tudják, hogy a bulit profik rögzítik és DVD lesz belőle!!! Érthetetlen...

A kötelező Pink Floyd klasszikusok mellett sok dalt hallhatunk Gilmour szólólemezeiről, főleg a "Rattle That Lock"-ról (2015), amelynek turnéján a fölvétel készült. Mindazonáltal abszolút nem értem, hogy miért nem kerül soha elő az 1978-as "David Gilmour" szólóalbum, ami az "About Face"-szel ellentétben (1984) minden tekintetben kiállta az idő próbáját. A "Cry From The Street – So Far Away" és az "It's Deafinitely – "I Can't Breathe Anymore" párosokért nagyon sok mindent megadtam volna, például a kínosan andalító "A Boat Lies Waiting", az eléggé bágyadt "In Any Tongue", vagy a közepeske "Today" helyett.

A zenei anyagnak mindenképpen erénye, hogy Gilmour érezhetően igyekezett kicsit variálni a hosszú évtizedek óta játszott dalokon. Ennek persze az erősen kötött, aprólékosan megkomponált szerzemények nem sok teret engednek, de egy-két hosszabb szólót, vagy a "The Great Gig In The Sky"-ban a férfi szólista vokálját nagyon üdítő hallgatni. A hangzás természetesen (ahogy azt már megszoktuk) teljesen kifogástalan; elérhető sztereó és 5.1-es surround keverésben is. Ami a látványt és a fényképezést illeti, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni! A lézeres fényorgiáért most is a zseniális Marc Brickman volt a felelős, aki tényleg kihozta a maximumot az egészen különleges ókori helyszínből! Ha ilyen gyönyörű a filmen, elképzelni sem tudom, milyen élmény lehetett ott a küzdőtéren! A kameramunka is káprázatos, még drónos légi fölvételek is belefértek!

Kedveseim! Én bizony láttam (és egyébként élveztem) a Metallica "Through The Never" című mozifilmjét, de ha ezt a koncertet végre megnézhetném egy profi filmszínházban, atom hangosítással, 4K minőségben (jóllehet valamelyest rövidített változatban), tuti magam alá piszkítanék a gyönyörtől. Vetítik ezt még valahol?

Tartuffe