Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.kingcrow.it
facebook.com/Kingcrowband

Amikor Kotta kolléga egyéb elfoglaltságai miatt úriember módjára lelépett tőlünk, nagy űrt hagyott maga után. Ez többek között azt jelenti, hogy bizonyos általa lefedett területek azóta parlagon hevernek... Ilyen pl. a thrash vonulat mellett az a jellemzően európai "neo-neo-prog" mozgalom, amit olyan bandák képviselnek, mint a Riverside, a Leprous, mostanában – sajnos – egyre inkább a Circus Maximus, illetve az olasz Kingcrow. Ez a mélabúsan hömpölygő, art-rockos fölhangokkal dolgozó, olykor a Radiohead alternatív rockját, valamint a korai Coldplay és The Muse pop rock elemeit is magába szippantó stílus jelenik meg az olaszok muzsikájában, ami gyökereiben visszanyúlik egészen a Porcupine Tree azon kísérletéhez, hogy a tupírozott hajmetál sekélyességéből ne Seattle felé, hanem a ködös Albion prog-rock hagyományain keresztül törjenek ki.

Meg kell mondjam, hogy a Kingcrow ebből a körből az egyik legszimpatikusabb jelenség, bár elég nehéz megértenem, hogy a napsütötte Itália (ezen belül is az életigenlő, színes Örök Város: Róma) hogyan inspirálhat egy ilyen jellegzetesen északi melankóliával, Byron-i és Baudelaire-i "spleen"-nel (világfájdalommal), Oscar Wilde-szerű gótikával (itt nem a vastag szemkihúzóval dolgozó csajos metálra gondolok) terhelt zenei világot. Kotta kolléga ezt nemes egyszerűséggel csak "nyűglődésként" aposztrofálta, ami – azt gondolom – a némileg pejoratív fölhang ellenére is találó. Persze ez egy életérzés, ami a megfelelő embert a megfelelő hangulatban nagyon szíven tudja találni.

Itt az előbbiekben vázolt okok miatt a 2013-as "In Crescendo" volt az utolsó Kingcrow album, amit recenzáltunk. Kénytelen vagyok most én bemerészkedni ebbe a számomra kevésbé ismert (és szimpatikus) területre. Úgy látom, hogy a taljánok (méltóan ahhoz, hogy immár 7 lemezes "öregfiúknak" számítanak) végképp beértek, a rajongók már a 2015-ös "Eidos"-t is csúcsteljesítményként ünnepelték, a "Persistence" pedig méltónak tűnik elődjéhez. Nekem valahogy még mindig a pörgősebb (de nem kevésbé borús hangulatú) dalok tetszenek jobban. Ha az album végig olyan lenne, mint a lemezindító "Drenched", vagy a lüktető ritmusú "Devil's Got A Picture", esetleg a klipes "Father", akkor én is ott lennék szeptember 5-én (azaz holnap!!!) az A38-as hajón, hogy élőben is meghallgathassam őket. Furcsa és manapság egyre gyakoribb szokás, hogy bandák az új lemezük megjelenése előtt indulnak turnéra... A közönség csak pislog majd, mint én az iraki homokviharban a vadi új (hivatalosan csak 7-én megjelenő) dalok hallatán...

Tartuffe