Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.circusmaximussite.com
facebook.com/circusmaximusband

Ez az év eddig nagyjából a csalódásokról szólt – nem annyira katasztrofális csalódásokról (mint pl. az új Dream Theater esetében), inkább a lelkesedést letörő józanító élményekről. Volt pár megjelenés, amit már nagyon vártam, de még egyik meghallgatása után sem töltött el az a bizonyos megelégedés, amit az ember egy tökéletes, régóta várt zenei élmény után érez, amikor pontosan azt kapta, amit elvárt – sőt többet. A Circus Maximus – a Pagan's Mind mellett a norvég progresszív metál másik nagy büszkesége – nálunk régi kedvenc, nagyjából a Myrath-hoz hasonlóan korán fedeztem föl őket – lényegében még akkor, amikor a hazai "szakma" a nevet hallva legföljebb a Ben Hur híres harci szekér verseny jelenetére asszociált. Ez van, nem kell duzzogni, bizony mi is vagyunk elsők valamiben, ha olykor csúnyán meg is szóljuk Petruccit…

A Circus Maximus (mint tudjuk) egyfajta Dream Theater, SymphonyX tribute bandaként indult, és bár kezdettől fogva érződött bennük a potenciál, sőt egyfajta sajátos arculatot, dallamvilágot is képviseltek, az első két lemezen még nagyon érezni lehetett a csodált óriások közvetlen befolyását. A harmadik album (Nine, 2012) viszont komoly meglepetést okozott; új hatások bukkantak föl, amelyek egy új karakter, új hangvétel tudatos keresésére engedtek következtetni. Bár a "Nine" így is kiváló (bár frusztrálóan rövid) lemez lett, én személy szerint nem örültem a változásoknak, hiszen az önálló jelleg keresése számomra igen kedvezőtlen csillagzat alatt fogant: Mats Haugen gitáros, az együttes fő zeneszerzője ugyanis hallhatóan a Coldplay és a Muse hatása alá került, beemelve olyan ritmusokat és dallamokat a CM zenéjébe, amelyek eddig a modern brit pop-rock tipikus markerei voltak.

A legutóbbi albumhoz hasonlóan a "Havoc" is minimál borítóval jelent meg, és ez – éppúgy, mint az idei Myrath esetében – már önmagában aggodalommal töltött el. Ráadásul a borítóterv elég szerencsétlenre sikeredett: ahogy egykor a Dream Theater lenyúlta a CM első lemezének borítóját (A Dramatic Turn Of Events), úgy most a CM kerülhet kínos helyzetbe, mivel a lengyel Votum idei lemezének (:Ktonik: - 2016) minimál grafikai koncepciója látszik visszaköszönni a bookletről. Ami a belcsínt illeti, természetesen szó sincs minimalista zenéről, bár nyilvánvaló, hogy a progresszivitásból erősen vissza lett véve, a stílusra jellemző hosszú instrumentális betéteknek gyakorlatilag hűlt helye, ebben a tekintetben talán csak a "Loved Ones" és az "After The Fire" középrésze enyhíti valamelyest a hiányérzetem.

A hangzás – ahogy azt az együttestől már megszokhattuk – iszonyatosan profi, dinamikus és arányos, de számomra egy kicsit talán száraz és rideg (s ez a bőgőt kivéve minden hangszerre igaz). Őszintén szólva, Lasse Finbråten billentyűs retro ('80-as szintipop) hangszínei kezdettől fogva irritáltak kicsit (az első lemezen hallható Espen Storøhöz képest főleg). Ezen az albumon még a korábbinál is jobban elhatalmasodtak a Muse és Coldplay hatások (lásd: Havoc, Remember, Chivalry). Nyilvánvaló, hogy igyekeznek a műfaj elhasznált kliséit maguk mögött hagyva mind magukat, mind pedig a stílusukat megújítani, és bár nem föltétlen értek egyet az iránnyal, legalább invenciózus a hozzáállás – magyarul nem csak a régi paneleket rendezik újabb és újabb sorrendbe, gyömöszölik bele suta formai kísérletekbe, mint a Dream Theater mostanában.

A "Havoc" címéhez híven komoly pusztítást vitt véghez bennem: a maga kis bő 50 percével végképp lerombolta az első két lemez alapján a CM-ről kialakult képet és elvárásokat. Már a legutóbbi anyag kapcsán megjegyeztem, hogy miközben a zene a korábbinál direktebbé, koncentráltabbá vált, paradox módon sokkal nehezebben megközelíthető, szellősebb és kevésbé metálos jellege ellenére is nehezebben emészthető… Szó szerint meg kell vele birkózni. A lényeg, hogy miközben fanyalgok: a dolgok nem az én ízlésem szerint alakulnak, és íme, még egy lemez az idén, ami elvárásaimhoz képest csalódást okozott, a CM bizony megkerülhetetlen, önálló arculattal rendelkező jelenséggé vált, és eközben nyilván új rajongókat is szerzett magának.

Idővel elválik, hogy az éves toplista összesítésének idejére beérik-e nálam ez az anyag. Addig pedig igyekszem sokat hallgatni, valamint azzal kötöm le az epeváladékom, hogy miért nem lehet elhozni a Divided Multitude-dal közösen turnézó Circus Maximust Magyarországra. Ki annak a felelőse, hogy a SymphonyX-Myrath turné után erről is le kell mondanunk?

Tartuffe