Ghost Ship Octavius: Delirium (2018)
Kiadó:
Iceburn Multimedia
Honlap:
www.ghostshipoctavius.com
A kukaturkálás csodálatos dolgokra képes – például a felfedezésre, olyanra, amire nem számítottál – és itt nem a kidobott szaros pelenkára, vagy lesütött háztartási olajjal teli üvegre gondolok, egyébként is itt, a blogon ilyesfajta vagyonszerzésre még nem kényszerültünk: érdeklődésünk elsősorban az elrejtett, és nélkülünk valószínűleg a feledés – a szeméttelep – homályába/mélyére kerülő zenei javakra irányul.
A rátalálás eredménye pedig szemét helyett gyakran gyöngy, ráadásul olyan, amit rajtunk kívül csak kevesen vesznek észre: utánanéztem, a Ghost Ship Octavius első – és kitűnő – lemezét sikerült a magyar metal zenei kritikai színtérnek agyonhallgatni, pedig ha az érdeklődés fénykörébe kerül, állítom, azonnal érinthetetlen szent tehénként vonul be az underground hősök aranyszénás istállójába, Tartuffe gazda nagy örömére.
Nem véletlen, hogy a csapat új albuma rögtön szemet szúrt – így mélyre sem kellett túrnom érte – és talán az sem véletlen – sőt – , hogy az új album nem okozott csalódást: a teremtett zenei világgal, azzal a különös, elszállós, borongós, de mégis gyermeki hangulattal, amitől hol összefacsarodik, hol kitárul a hallgató szíve és ami úgy tudja a kedélyedet változtatni, mint egy Platón szemelvény és egy Bayer Zsolt cikk felváltott olvasgatása. (Bár utóbbit csak akkor teszem, ha horror helyett az emberi stílus szörnyűségein akarok borzongani.)
A Nevermore táptalajából kinőtt együttes zenéje természetszerűleg rokon nagynevű – és soha többé el nem feledhető – társánál, de az alapvető hasonlóságok ellenére mégsem beszélhetünk egyszerű replikánsról: ez jelentheti persze a Nevermore egyszeri és utolérhetetlenségét, de véleményem szerint itt kissé másról van szó. Igen, itt is jelen vannak azok a furcsa, töredezett, kifacsart riffek, meghökkentő tempóbéli váltások és itt vannak azok a jellegzetes, néha fájdalmas, néha elvágyódással teli dallamok is, de a Ghost Ship Octavius elveti a dehumanizálódás fémes ridegségét, és képes egy gyermek szemével rácsodálkozni a világra. A zene tónusa ez által lesz melegebb, ember közelibb – ám nem kevésbé rafinált és összetett – és így változik a modern társadalom reménytelensége panteisztikus vágyódássá egy, talán a maga rejtekében jót is hordozó világ után.
A fenti sorokat olvasva természetesen felmerülhet az olvasóban, miszerint mi a fenét zagyválok itt össze-vissza, felkeltvén a gyanút, hogy többet ittam a kelleténél, de nyugi, erről szó sincs, pusztán azokat az érzéseket próbálom a magam sekélyes módján bitekbe vetni, melyek a csapat zenéjének hallgatása folyamán kavarognak bennem, mégpedig konkrét helyen, a szívemben (a racionalisták számára az agyam érzelmekért felelős részeiben).
A csapat a példaképnél „puhább”, pulzálóbb, örvénylőbb zenei világa – nem véletlen a lemez címe – tehát egyrészt a dallamok jellegéből, másrészt a billentyű hangsúlyozottabb használatából ered, és persze abból a csodafegyverből, amit, illetve akit Adōn Fanionnak hívnak, és akinek teljesítményét nyugodtan oda lehet helyezni a közelmúltban sajnálatos módon elhunyt Warrel Dane által nyújtottak mellé. Igaz, hogy itt nincsenek torokvérzést okozó, dobhártyavagdosó sikolyok, melyek oly sokat és oly plasztikusan tettek hozzá a Nevermore komplex, ám összességében hideg világához, de vannak melegséget sugárzó, a pozitív irányába hajló emberi érzelmek, a depresszió mindennemű jele nélkül, és vannak bravúros énektechnikai megoldások, melyeket csak a hol akusztikus, hol elektronikus gitárdallamok ambivalens hangulati árnyalatokat közvetítő jelenléte tud néha-néha felülmúlni.
Nehéz lenne egy-egy szerzeményt kiemelnem, hiszen a lemez - lemez. Egység, koherens zenei utazás egy örökséggel felruházott, és abból kiteljesedett, talán sosem volt és sosem lesz valóságba, ahol az érzelmek és a zenetechnikai megoldások szerves egészet alkotnak, olyan kíváncsi, ám összességében optimista szemlélettel vigasztaló produktumot a világba kiáltva, ami mindent megtesz azért, hogy jobbá tegye azt.
Garael