Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlapok:
www.southernempireband.com
facebook.com/southernempireband

Amikor egykori kollégánk, Kotta progresszív rock témában megnyilatkozik, akkor az ember hallgat rá. Egyszerűen így van, a fószer szavának súlya van. Kár, hogy már régóta nélkülöznünk kell írásait. Szóval Kotta megüzente egy kommentben, hogy az év prog-rock lemezének kategóriájában nem szabad megfeledkezni a mifelénk szinte teljesen ismeretlen ausztrál Southern Empire legújabb lemezéről, a "Civilisation"-ről. A vétkes mulasztást elkerülendő rögvest bele is vetettem magam az anyagba, és még az sem rettentett el, hogy a közel 70 perces lemezen összesen 4 szám szerepel. Vagyis nem habkönnyű, pop-piacra készült, rádióbarát muzsikáról van szó.

A helyzet az, hogy nálam az ilyesmi nem bír elrettentő erővel, sőt a kihívás inkább motivál. Az is jó ajánlásnak számított, hogy ausztrál formációról van szó, hisz korábban már többször merengtem arról, hogy zeneileg tök izgalmas dolgok történnek arra mostanában. A Southern Empire egy lokálisan kult-státuszt élvező Unitopia nevű banda romjain jött létre. Az agytröszt Sean Timms billentyűs, akinek sikerült egy elég ütőképes brigádot összeszednie, külön dicséret illeti a teljesen modern fölfogásban játszó, tehetséges gitárost, Cam Bloklandet (egyébként az énekes, Danny Lopresto sem gyönge gityós).

A műfajt leginkább klasszikus, brit-típusú neo-prog rocként lőhetnénk be, egyértelműen a Pendragon, IQ, Marillion, Arena stb. voltak rájuk legnagyobb hatással, bár a végeredmény meglepetésre inkább a hasonló gyökerekkel rendelkező skandináv art/prog rock csapatokkal mutat közelebbi rokonságot. Most olyan csapatokra gondolok, mint pl. a The Flower Kings, Karmakanic, Magic Pie és az A.C.T. A Southern Empire-rel kapcsolatban a kritikusok előszeretettel emlegetik a "retro-prog" kifejezést, ami csak első ránézésre tűnik oximoronnak (egymást kizáró, egymásnak ellentmondó fogalmakat szoros gondolati egységbe foglaló retorikai gondolatalakzat). Ez ugyanis valóban progresszív muzsika, de nem kifejezetten modern, másképpen fogalmazva "újdivatú" csomagolásban, mint pl. a nemrég recenzált Haken.

Sajnos a "retro" jelző a hangzásra is illik. Egyáltalán nem szól rosszul a lemez, de – mi tagadás? – lehetne tisztább, élesebb, dinamikusabb, főleg, ami a dobokat illeti. Gondolom, ez leginkább pénz kérdése, a Giant Electric Pea nevű kiadó nem tűnik masszív, multinacionális nagycégnek. Azt sajnos hiába várjuk, hogy ezt a műfajt olyan gigatársaságok karolják föl, mint a Universal, a Sony vagy a Warner, ők most leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy a bevált algoritmusokkal dolgozó házi zeneszerzőiknek jól eladható tinielőadókat hajtsanak föl.

Ezt a lemezt hallgatva igen nagy kedvet kaptam arra, hogy a banda első albumát is fölhajtsam (2016). A csalódás kizárt. Egyelőre nem gondolom, hogy a Southern Empire meg tudná ingatni a Michael Romeo és Haken lemezek primér pozícióját nálam, de ezzel az anyaggal még sokáig ismerkedni, barátkozni kell a végleges ítélet kialakulásáig.

Tartuffe