Kiadó:
Warner Bros.

Honlap:
www.davidleeroth.com

Egy hete tűnődtünk azon, hogy mi lett volna, ha Sammy Hagar kirúgása után Mitch Malloy lesz a Van Halen énekese, és nem elvetélt mentő ötletként az éppen csapat (Extreme) nélkül tengődő Gary Cherone. Azt szokták mondani, hogy történelmietlen az ilyen pusztán elvi kérdéseket fitogtatni. Hát legyen! Azt viszont egyáltalán nem történelmietlen megkérdezni, hogy David Lee Roth-tal jobban jártak volna-e, illetve hogy konkrétan jobban jártak-e, amikor végül kiadták a régi demókat "A Different Kind Of Truth" (2012) néven. Szerintem nem, de ezzel most valószínűleg számtalan Diamond Dave rajongót sértek végig... illetve sértenék, ha olvasnák ezt a blogot.

Elvonatkoztatva attól a csillapodni soha sem akaró vitától, hogy akkor most Roth vagy Hagar volt a jobb VH énekes (én az utóbbi állásponton vagyok), azt mindenképpen el kell ismerni, hogy Roth a VH után is szuper sikeres tudott maradni, szólólemezei rengeteg pénzt hoztak a konyhára és a média is előszeretettel játszotta a slágereit. Meg kell mondjam, hogy hiába ostromolta az első két, Steve Vai-jal készített album (Eat 'Em and Smile - 1986, Skyscraper - 1988) a toplisták csúcsait, nálam mindig is a "fifty-fifty" kategóriába tartoztak (mint egyébként a legtöbb Roth-os VH lemez is). Ennek egyik fő oka (a behatárolt hangterjedelem mellett) Diamond Dave excentrikus, tiri-tarka személyisége, stílusa volt, akit én nem annyira napbarnította, laza, szörfös, macsó szépfiúnak láttam, hanem egy irritálóan nagyképű, az életet nagykanállal zabáló zenebohócnak, akinek "lököttsége" a zenére is erős hatást gyakorolt.

Roth harmadik, "A Little Ain't Enough" című lemeze nem született szerencsés csillagzat alatt. Sokan hiányolták Steve Vai-t, a helyére érkező szemtelenül fiatal gitárnyűvőt, Jason Beckert pedig akkor még leginkább csak shredder körökben ismerték. Szegény Beckeren pedig már a fölvételek alatt elkezdtek mutatkozni a szklerózis lehangoló és pusztító jelei. Csak találgatni tudunk, hogy csúcsformában mit tudott volna magából megmutatni a világnak, főleg úgy, hogy még betegen is zseniális munkát végzett. Nem vagyok benne biztos, hogy Becker elhatalmasodó betegsége nyomta-e rá bélyegét az albumra, de a korábbi két lemeznél érezhetően komolyabb, legalábbis kevesebb rajta a dzsigolós zenebohóckodás. És ez nekem kifejezetten szimpatikus! Ráadásul Bob Rock producer bevont egy csomó külsőst a dalszerzésbe, és ez hozott magával némi szívesen látott változatosságot. Így lett a "A Little Ain't Enough" messze a legkedvesebb Roth kiadványom.

A korábbi lemezek hangos sikereit már nem tudták vele learatni, az akkoriban egyre erőteljesebben nyomuló trutyi (grunge) sem hagyott sok esélyt a befutásra, de utólag a rajongók és a kritikusok is elismerik, hogy a "A Little Ain't Enough" fájdalmasan alábecsült album, ami már a saját korában is több elsimerést érdemelt volna, nem beszélve a "hálátlan" utókorról. Jason Becker mindössze a két ucsó nótát jegyzi (Roth-tal közösen) dalszerzőként, de meglátásom szerint épp ez a lemez két legjobb dala (It's Showtime, Drop In The Bucket)! Történelmietlen vagy nem, én azért időről időre eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha...

Tartuffe