Kiadó:
Interscope Records

Honlap:
www.van-halen.com

Összefújja a szemetet a szél. Izé, a világgazdasági válság és a CD eladások ellehetetlenülése egy-egy kényszer szülte nosztalgia-turnéra összehozza még azokat is, akik amúgy egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást. Hiába, a szükség nagy úr, rocksztáréknál is kell a pénz a fényűző életmód fenntartására, anyagra, vagy éppen elvonóra. A Van Halen család esetén mindez akár halmozottan is érvényes lehet, a megszorító intézkedések egyik szembetűnő példája mindjárt az, hogy némi szervezeti átalakítással sikerült megspórolni a basszusgitáros költségét – így ez a gázsi is a családban marad.

Az énekesi posztra szerencsére nem tudták betolni valamelyik unokatesót vagy keresztgyereket, a népeknek ugyanis David Lee Roth kell. Parttalan lenne az a vita, hogy melyik énekes és a zenekar melyik korszaka volt jobb. Tény, hogy Hagar tehetségesebb pacsirta, Diamond Dave viszont Diamond Dave és kész! Nem csak karizmatikus frontember, de a banda korszakalkotó albumai is nagyrészt vele készültek. Ifjabb V. H. védelmében azért gyorsan hozzáteszem: remekül helytáll, már amennyiben valóban ő tolta fel a basszustémákat a stúdióban és nem apu.

Nagy kérdőjelként lebegett az újjáalakulás felett, hogy mennyire lengi majd be a pénznyomda koncert-körút kötelező kellékeként összedobott visszatérő albumot a fentebb említett hakniszag. Az érzékenyebb szaglásúak orrát ugyanis már a felvezető "Tattoo" slendriánsága is facsarta. Nekem speciel bejött az a nóta, igaz eléggé kikönyököl belőle az Extreme, már ha elrakhatja egyáltalán a lekvár a nagymamát. A giga-lazaság és a kikacsintás a '50-es, '60-as évek szörf rockja és rockabilly-je felé mindig is bennük bujkált, ha valakit ez épp most kezdett el zavarni, nem igazán vette le a virtuoso California Beach metal lényegét.

Egy szó mint száz, én pontosan azt kaptam ettől a tizennégy (ha csak a Roth érát számolom akkor 29) évnyi kihagyás után megjelent lemeztől, amit vártam. A (közel) klasszikus felállás egy (közel) klasszikus hangzással (2012-höz igazítva) megáldott korongot rögzített, a rá jellemző könnyedséggel (vagy legalábbis annak látszatával). Minőségét (a dalok színvonalát) tekintve ez a produkció simán születhetett volna a kreatív '80-as évek derekán is, sőt, jóval összeszedettebb, mint mondjuk a rendesen szétesett csapatot tükröző "Diver Down".

Ha Alex teljesen egyéni dobsoundja, a jellegzetes sikongatások, vagy az a tény, hogy Eddie most is csuklóból, különösebb erőlködés és magamutogatás nélkül lejátssza a mezőny kilencven százalékát (még ha volt ez valaha 99 is) nem dobogtatja meg szívedet, akkor tényleg nem tudok mást mondani haver, mint hogy hallgassál Mastodont - abban tutira nincsenek olyan zavaró tényezők, mint a gitárszóló és az a fránya dallam, vagy mi, amikre figyelni lenne érdemes. Magyarul, ez cucc leginkább az olyan őskövületeknek való, mint amilyen jómagam is lennék. Hovatovább, az én generációm még szeret(ne) a péknél, vagy a hentesnél vásárolni pláza helyett, abban a hitben, hogy egy családi vállalkozásnak is lehet létjogosultsága, még ebben a nehéz gazdasági helyzetben is. Ahogy azt a mellékelt példa nagyszerűen demonstrálja.

Kotta