Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Ha a svéd prog-power teljesen egyedi arculattal rendelkező formációjára, az Evergreyre gondolunk, alapvetően nem az jut eszünkre róla, hogy milyen könnyed és fölemelő muzsikát játszanak. Belőlük akkor is árad a "weltscmerz", ha éppen egy beindulós slágert tolnak, mint pl. a "The Masterplan", a "Blinded", vagy a "Touch Of Blessing". A világirodalom byroni panaszos elégedetlensége és szenvelgő sóvárgása, Eötvös József karthauzijának sértődött elfordulása a romlott világtól sajátos és teljesen modern zenei megfogalmazást kap a csapat és kiváltképp énekesük, Tom S. Eglund interpretálásában. Talán már írtam egyszer, nekem már attól is sírásra görbülne a szám, ha meghallanám Englundot, amint fölolvassa kedvenc kajája receptjét.

2001-ben az "In Search Of Truth" a mára már elavult hangzásával együtt hatalmasat szólt nálam. Súlyos volt, de dallamos, szomorú, de lelkesítő. Azóta jelentek meg jobb és rosszabb lemezeik, de a mélypontot egyértelműen a 2011-es "Glorious Collision"-nal érték el, pontosabban érte el Englund, hiszen addigra már a teljes csapat kihátrált mellőle. Szerencsére nem sokkal utána megtörtént a nagy kiengesztelődés, a régi fegyvertársak visszaálltak Englund mögé, és a zenekar szépen lassan elkezdte szívós munkával visszaszerezni a régi renoméját. Ennek a folyamatnak volt része a "Hymns For The Broken" (2014) és a "The Storm Within" (2016), most pedig – ahogy Englund fogalmazott – lezárul a trilógia a "The Atlantic" megjelenésével (hivatalosan január 25-én).

A méltán neves producer és hangmérnök, Jacob Hansen által kevert és maszterelt – és ennek megfelelően fejszaggató elánnal megdörrenő – új albumot még csak most ízlelgetem, de egyelőre úgy tűnik, igazi mestermű született a svédek keze alatt; megkockáztatom, hogy ez karrierjük csúcsteljesítménye. Nyoma sincs a korábbi feszültségnek a muzsikusok között, egyszerűen tökéletes az összhang Jonas Ekdahl hurrikán erejű dobolása és Johan Niemann reszelő, dübörgő basszusa, valamint Henrik Danhage és Tom S. Englund könyörtelen riffmunkája között. Rikard Zander billentyűi is nagyban hozzájárulnak a lemez borongós atmoszférájához, én egyedül itt viseltem volna el egy kicsit több "szóló" erőfeszítést. Ugyanakkor elismerem, hogy ez a zene – miközben nagyon jó képességeket és komoly összeszokottságot föltételez – nem az egyéni instrumentális teljesítményekről szól. Englundék mindenesetre megtalálták az egyensúlyt, a tökéletes összhangot, úgy is mondhatnám: beértek – ha nem lenne ez olyan furcsa kijelentés egy több mint 20 éve aktív zenekarral kapcsolatban.

Ha nem csalódom, lesz koncertjük Budapesten, április 11-én. Nagyon remélem (bár teljességgel valószínűtlen), hogy az idei lemez első három nótájával indítanak, mert ez a trojka eszméletlenül lehengerlő, magával ragadó kezdés lenne. Csak nézne ott mindenki, mint a K.O.-ból ébredő ketrecharcos, akinek utolsó emléke egy állcsúcsához képtelen sebességgel közelítő ökölbe szorított kéz. Persze ha beleszólhatnék, én föltenném a szetlistára az "End Of Silence" és a "Departure" iszonyatosan hangulatos, lassabb tételeit is. Szó mi szó, ez bazi jó lemez lett, ismétlem: összességében talán karrierjük legjobbja (ja, és a borító is nagyon el lett találva!).

Tartuffe