Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.appearanceofnothing.com
facebook.com/AppearanceOfNothing

Egykori kollégánk, Kotta már 2011-ben fölfedezte ezt a svájci progger csapatot, nekem csak 2014-ben sikerült megismerkednem velük az "A New Beginning" című lemezükkel. A toplistámra ugyan nem kerültek föl, de a "figyelemreméltó megjelenések" kategóriában bérelt helyük volt, mert a kicsit szögletes, germános megközelítés ellenére (vagy mellett) egy teljesen egyéni arculatot képviseltek a dallamos prog-rock és a hörgős metál által képviselt pólusok között.

A 2014-es album óta azért történt némi változás a helvét brigád háza táján, Pat Gerber gitáros és énekes kikerült a formációból, így vokalistaként maradt egyedül az alapító Omar Cuna basszusgitáros, aki maga mellé két fiatal bárdistát igazolt, Manuel Meinent és Albert Ibrahimaj-ot (utóbbi a bostoni Berklee College of Music-on végzett). Ennek a fejleménynek alapvetően örültem, hiszen az előző anyag értékelésekor is megjegyeztem, hogy a muzsika lehetne erősebb gitárszólókban. Ibrahimaj tényleg szerencsés "adalék", bár képességei továbbra sincsenek maximálisan kihasználva, köszönhetően valószínűleg annak, hogy az AON zenéje elsősorban atmoszférát teremteni törekszik, nem pedig egyéni teljesítmények villogtatására.

A csapat időközben átigazolt a Prog Powertől az Escape Musichoz (nem túl nagy a különbség a két törpekiadó között), a maszterelést pedig ezúttal a nagynevű hangmérnök, Jens Bogren végezte. A hangzástól – mondjuk – nem vagyok elájulva, mert az én ízlésemnek továbbra is kicsit száraz, az új ütős, Ronnie Wolf pergője meg úgy szól, mintha 100-as szögeket verne kemény fába egy bazi nagy kalapáccsal.

Az "In Times Of Darkness"-t kicsit lazábbnak, kevésbé metálosnak érzem elődjénél. Egy pár, nyúlfarknyi hörgést most is lehet hallani, de ezt nagyban ellensúlyozza egy érzelmes hangú hölgy, Anna Murphy (Cellar Darling, ex-Eluveitie) alkalmi éneke és Devon Graves (Psychotic Waltz, The Shadow Theory) egy számos vendégszereplése (Disaster [Sweetest Enemy]). Egyáltalán nem zavar, hogy most többet hallani Omar Cuna sokszor David Gilmourra emlékeztető, éppen ezért erős Pink Floyd hangulatot árasztó énekéből (ezt a csatolt klipes nótában megtámogatja Ibrahimaj gitárszólója is). Mindazonáltal ezt most összességében egy hajszálnyival vékonyabbnak érzem a 2014-es lemezüknél, bár a figyelemreméltó megjelenések kategóriában most is bérelt helye lesz.

Tartuffe