Kiadó:
GrundRecords

Honlap:
www.asphalthorsemen.com

Kissé csodálkozom azokon a kritikákon, melyek Lőrincz Karcsiék hiányosságának a "seregeket vezérlő" sláger hiányát róják fel, hiszen jelen albumon többé-kevésbé még mindig a "régi nóta szól", vagyis az öt új szerzemény mellett a maradék az első két album terméséből szemezget, most már magyar nyelven, és hát mit mondjak (persze, amit hallok): a "Halld, amit mondok"-on legalább 10 olyan sláger szerepel, ami a postások és inasok szájára kívánkozik, esetleg Mari néni rádiójába, hogy legyen mire rázni főzés közben. Hogy mit beszélek, kilenc szám van a lemezen? Ja, biztos elragadott a lelkesedés, mert legutoljára a Mobilmániánál éltem át ennyire telitalálat, töltelékdal nélküli audio-élményt.

Nem hiába említem Zefferék nevét, mert annak ellenére, hogy Kariék  –  a nevükből adódóan is – rengeteg southern hatással játsszák a rock n' roll-t, én bizony számos hasonló vonást találok a két banda produktumai között, főleg most, hogy a dalok magyarul szólalnak meg. Nem közvetlen azonosságokról beszélek, inkább a dalalkotási metódusban, a refrének vezető szerepében, és hát az énekesek tehetségében megnyilvánuló szinkron tehet róla, hogy a Mobilmánia neve felmerülhet, mert egyébként az alapvető hatások más bugyorból csapnak az égre. Aszfaltbetyárékról süt a stílus nagy öregjeinek szeretete – nem másolása! –, tehát aki szereti mondjuk az origónak nevezhető  Lynyrd Skynyrd-et, a méltatlanul elfeledett Zodiac Mindwarp-ot kevésbé "zsíros" svungokkal és a sexcentrikus szövegek mellőzésével, vagy – és most kalandozzunk vissza Magyarföld múltjába – a Southern Special "Fogom a fejem" hard rockosabb verzióját, az nem fog csalódni Kariékban, bár míg a dallamok mélyén a fehér kígyó tekerődzik, addig a ’Mánia, inkább a Deep Purple-Rainbow tengelyen keresi az ihletet.

A stílusnak tehát megvan a maga magyar eredettörténete is – a Sex Actiont még meg sem említettem –, jóllehet, ugyanúgy perifériára szorultan, mint akárhol itt, Európában – ez bizony alapvetően amerikai hagyományokkal és rajongói bázissal rendelkező műfaj, amit már csak azért sem értek, mert az egyszerű, négynegyedes, boogie-ra ingerlő  alapok internacionalistán hatnak az ösztönökre, talán még a teljesen eltérő zenei kultúrával rendelkező Ázsiában is megmozdulhatnak a lábak, ha a fülek meghallják a genetikailag táncra ingerlő ritmusokat.

Sajnálom, hogy csak öt új szerzeményre futotta, de tudjuk be a lemezt egy amolyan piacfelmérésnek, bár nem hiszem, hogy a magyar szövegek ki fogják emelni az undergroundból a csapatot – igaz, ne feledjük, Fonogram-díjas bandáról beszélünk –, ez bizony rétegműfaj, még akkor is, ha ez a világ egyik legnagyobb igazságtalansága – a rajongók szerint.

Az öt új darab egyébként nem lóg ki a régiek közül, sőt: a nyitó "Még lélegzel" akkora sláger, hogy Táncdalfesztiválon lehetne indítani, a női vokállal megtámogatott "Te vagy a levegő" pedig olyan blues n' roll, amire Rejtő Jenő mocskos világában az „úri közönség” minden bizonnyal táncolni kezd, ráadásul a hangzással is sikerült bebizonyítani, hogy a minőséghez nem kell feltétlenül pénzhalom. De hogy ne csak ömlengésből álljon jelen írás: én talán egy kicsivel több koszt, stenket, groove-ot is elbírtam volna, hiszen ez az a stílus, ahol egyenesen elvárás "lemenni kutyába", és itt nem a primitívségre, vagy közönségességre gondolok – azt egyébként is csak szövegileg lehetne prezentálni –, de talán éppen a szondázási jelleg nem engedte ki Kareszékből igazán az állatot, természetesen egy, a naplementébe hasító Harley Davidson képében.

Garael