Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Fábry Sándor visszatérő poénja, hogy Beethoven a zene Mozartja. Az viszont egyáltalán nem tréfadolog, hogy lassan Neal Morse válik a progresszív rockzene Mozartjává. Ezzel nem képességeket akarok összemérni (apples and oranges, ahogy a művelt orosz mondja), hanem azt a szinte emberfölötti termékenységet, amit Morse esetében sem magyarázhatunk másként, csak istenáldotta tehetséggel, egyfajta izgágasággal vagy vérmességgel és – nem szabad elfelejteni – döbbenetes munkaetikával. Az elképesztő volumenű Morse-életmű meglepően egyenletes színvonalat képvisel, ez persze nem jelenti, hogy minden egyes kiadványa a "szakos" kategórián túllépve a "zseniális" tartományba tartozik.

A "Jézus Krisztus, az ördögűző" nem Morse első dupla, két óra körüli anyaga, mindazonáltal újdonságnak minősül abban a tekintetben, hogy ez az első sokszereplős, klasszikus értelemben vett rockoperája, amivel – ha úgy tetszik – átlépi a szokásos műfaji határokat, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről a progresszív rock esetében. Ezen a projekten Morse kb. 10 éve dolgozik, a dalok nagyobb része még 2008-2009 körül született, majd a tavalyi Morsefest készületei közben az egészet újraírta. Alapvetően a tőle már megszokott, régről ismerős (néha túl ismerős) dallamokat és dalszerkezeteket kapjuk, csak most még dagályosabb, még teátrálisabb formában, határozott Broadway musical elemekkel.

A gitárt és szintit kezelő Morse mögött a zenekar gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Neal Morse Band törzsgárdájával. Két szignifikáns különbség akad csupán: Mike Portnoy vagy nem ért rá, vagy túlságosan, rajongóan vallásosnak ítélte a témát, így helyette Eric Gillette – igen, Eric Gillette, a Neal Morse Band gitárosa! – dobolta föl a lemez(eke)t. Miközben meg kell süvegelnünk ennek az univerzális tehetséggel megáldott muzsikusnak a (multi)hangszeres kompetenciáját, nekem azért hiányzik Portnoy, úgy stílusban, mint hangzásban. Szerintem itt nagyon világosan kiütközik egy jó dobos és egy zseniális ütős közötti különbség. Mivel Gillette a pengetőt dobverőre cserélte, helyette Morse és a 2007-es "Sola Scriptura"-ról ismerős Paul Bielatowicz osztották meg maguk között a gitárszólókat. Megint azt kell mondjam, nyilván jól teljesítenek, de Gillette-tel jobban jártunk volna.

A rockopera szereplőit 12 énekes formálta meg, köztük olyan ismert és kiváló fazonokkal, mint pl. a Krisztus szerepét játszó Ted Leonard (Enchant, Thought Chamber, Spock's Beard), Nick D'Virgilio (Spock's Beard) és Jake Livgren (Proto-Kaw), aki nem más, mint a legendás, ős-Kansasből ismert Kerry Livgren unokaöccse. A többi, kevésbé ismert énekes is kiváló munkát végzett szólóban és vokálozásban egyaránt.

Az mindenképpen meglepő, hogy míg korábbi lemezeit Morse általában a saját kiadóján, a Radiant Recordson keresztül dobta piacra, ennek az anyagnak gondozását az olasz Frontiers vállalta magára. Elképzelhető, hogy így több pénz jutott a produkcióra (nem hiszem), illetve a terjesztés is olajozottabban zajlik (ebben sem vagyok biztos), de az bizonyos, hogy ennél a témához illően egy nagyobb szabású, grandiózusabb hangzást vártam. Kicsit bántó, hogy az orkesztrálás a Spock's Beard korai lemezeihez hasonlóan műanyag (értsd: szemplerekkel, szintivel lett megoldva), egy valódi kamarazenekar és egy tisztességes kórus sokat dobott volna az anyagon.

Természetesen fölmerül a hallgatóban Andrew Lloyd Webber nagy klasszikusával, a Jézus Krisztus Szupersztárral való összehasonlítás. Webber darabja zeneileg sokkal direktebb, fókuszáltabb, hatásosabb és színpadiasabb (ahogy az egy igazi musical szerzőhöz illik), Morse műve azonban érezhetően ihletettebb (amennyiben személyes és mélyen gyökerező keresztény hitből fakad) és teológiai értelemben sokkal pontosabb, hitelesebb. Egyrészt Krisztus és nem Júdás az igazi főszereplő, másrészt nem az emberi jellemek, sorsok, döntések drámája, hanem Krisztus emberiséget megváltó isteni szeretete és hatalma áll a középpontban. Nagyon szeretném, ha a vallásos könnyűzene inkább ebbe az irányba fejlődne mifelénk is, nem pedig a 3-4 akkordos, olcsó gitárokon előadott, elavult anti-liturgikus beatzene, vagy a rossz prozódiával megírt, ATV-n öltönyben ugrálós, vásári mutatvány irányába.

Morse egy-két témát azért nagyon elkapott, a "The Madman of the Gadarenes" finoman ellenpontozó kánonja pl. tökéletes megjelenítése a légiónyi gonosz lélek által gyötört megszállott alakjának. Ugyanakkor a "Gethsemane", bár jól érzékelteti az eljövendő szörnyű kínok gondolatára vérrel verítékező Krisztus zaklatott lelki állapotát, Webber azonos című tételének cipőfűzőjét sem oldhatja meg. Összességében ez egy zeneileg igényes, szép hitvallás, de sajnos nem tartozik Morse lehengerlően zseniális lemezei közé. Azért nyilván meg fogom vásárolni a dupla albumot, föltéve, hogy a Frontiers nem árazza be szemtelenül (ahogy mostanában szokta).

Tartuffe