Kiadó:
Vertigo Records

Honlapok:
www.lucifersfriend.com/LFmusic.htm
facebook.com/LucifersFriendOfficial

Ha netán ismeri is valaki John Lawton nevét, biztosan úgy emlékszik rá, mint aki a drogoktól totálisan szétesett David Byront váltotta a Uriah Heep mikrofonja mögött, pedig az 1977-78 között készített három Heep album nem volt éppen az együttes csúcskorszaka, ráadásul a mai napig az az érzésem, hogy szegény Lawton kivételes képességei nem is voltak ott maximálisan kihasználva. Lawton pedig nagyszerű dalnok (ha nem is karizmatikus frontember), de ebbéli kvalitásait nem annyira Mick Box és Ken Hensely mellett tudta megvillantani, hanem egy olyan csapatban, akikről még a fanatikus ősrockerek között is alig hallott valaki.

A német, közelebbről hamburgi Lucifer's Friend – ha lenne igazság a földön – igazi legendává kellett volna kinője magát, ehelyett arra van kárhoztatva, hogy szó szerint az "elvetemült" underground obskúrus, ám kult-státuszú bandájaként legyen számontartva. A Scorpions mellett ők voltak azok, akik már a '70-es években bebizonyították, hogy a német rockzene egyáltalán nem volt reménytelenül lemaradva a brit nagyágyúkhoz (pl. Black Sabbath, Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep stb.) képest. Egy szó mint száz, mifelénk nemcsak "elfeledett" amerikai csapatoknak jár utólagos igazságszolgáltatás (ezen folyamatosan dolgozunk is oldalunkon), de egy-két európai formációnak is – mint pl. a Lucifer's Friend.

Tessék csak szépen meghallgatni az angol énekessel kiegészült teutonok bemutatkozó lemezét! Nem szabad elfelejteni, hogy ez a klasszikus hard rock album 1970-ben jelent meg, olyan korszakalkotó anyagokkal egyidőben, mint a Black Sabbath vagy a Uriah Heep debütációi, a Deep Purple "In Rock"-ja, vagy a Led Zeppelin III! Ez a kemény tónusú, olykor szinte már doomos muzsika (Keep Goin', Lucifer's Friend) nyugodtan besorolható az ős-heavy metal mérföldkövei közé. Különös ízt ad neki Lawton erőteljes, egyéni hangszíne, a (korszakhoz mérten kiváltképp) súlyos riffelés, a progresszív fölfogás és a Hammonddal fölturbózott hangzás.

Nem tudom megfejteni, hogy miért maradt el a nekik kijáró, átütő siker (akkor még büntiben voltak a németek?), de a remekbe szabott bemutatkozás után határozottan gyöngébb anyagok kerültek ki a kezük alól, majd 1974-ben (majdnem úgy, mint a Deep Purple) vettek egy éles kanyart, csak ők nem blues-funk irányba indultak el, hanem a jazz fusion felé tekerték a kormánykereket. Ebben a tekintetben (is) úttörők voltak, az ilyen merész kísérletezők minden kiszolgáltatottságával együtt. Végül ez (sem) igazán jött be nekik, pedig a "Banquet" modern füllel hallgatva is friss, innovatív anyagnak tűnik, jól fölkészült, sokoldalú zenészekkel.

A "Banquet"-en összesen öt szerzemény kapott helyett, melyek közül kettő is 12 perc körüli! A nemrég recenzált Chicago-hoz hasonló fúziós muzsikát komoly rezes és vonós szekció kíséri, a ritmusszekció is nagyon egyben van, a hangszeres szólók (Peter Hesslein gitáros és Peter Hecht billentyűs villanásai) pedig briliánsak. John Lawtonról pedig csak annyit így a végére, hogy Byron kilépése után – és ezt kevesen tudják – a Uriah Heep meghallgatásaira David Coverdale is elment, Boxék mégis Lawton mellett döntöttek.

Ez a retrospektív bejegyzés nyilvánvalóan hiánypótló igénnyel született. Talán sikerült egy-két ínyencnek fölkelteni az érdeklődését; aki a Lucifer's Friend keményebb oldalára kíváncsi, az gyorsan repüljön rá az 1970-es debütációra, aki ellenben nyitott egy kis fúzióra, nem hibázhat a "Banquet"-tel.

Tartuffe