Saint Deamon: Ghost (2019)

saintdeamon_ghostcover.jpg
Kiadó:

Ram It Down Records

Honlap:
www.saintdeamon.se

Hát mit mondjak, elég hosszú album, de legalább jó... Lenne, ha a srácok nem nyernének versenyt a zenei rétestészta versenyben, és tudnák, mennyi az elég. De kezdjük az elején! A Saint Deamon 2008-ban igazi "Breaking The Law"-ként (nyolcvanas évekbeli magyar együttesek értelmezésében: fekete ló) robbant be az underground csapatok élmezőnyébe: a "B ligás" zenekarokból verbuválódott veterán válogatott a névhez méltó profi munkát kiröppentve emelkedett isteni (dionysosi) magasságokba a true heavy metal kedvelőinek panteonjában.

Az abszolút klisékből összeválogatott "In Shadows Lost From The Brave" éppen azokból a panelekből építkezett, amikért a rajongók nagy csoportja szereti az európai power metalt: az újból elsütött trükköket pedig egy olyan bűvész szolgáltatta, aki a rég lelepleződött mutatványokat is lebilincselő magabiztossággal és profizmussal vezette elő. A Dionysus (nem, nem a blogunk, hanem Olaf Hayer ex-csapata) ritmusszekciója és a Highland Glory aranytorkú dalnoka, Jan Thore Grefstad – aki a norvég, vagy svéd Megasztárban Nils K. Rue-t búcsúztatta egy fantasztikus dalpárbajban – minden ziccert kijátszva futott végig a stílus palettáján, hol Halfordot megszégyenítő sikolygránátokat, hol Manowar jellegű himnuszbombát robbantva a Helloween teremtette, vagy neoklasszikus alapokon. Azt, hogy a hallottak egy pillanatnyi meglepetéssel sem szolgáltak, sikeresen rejtették el a hatásvadász dallamok és a régi, kipróbált, azonnal működő sablonok: a szívet géppuska-ropogásra késztető riffek, a mézédes-heroikus refrének, a hősies pózba merevedett, romantikus-macsó attitűd, a gének mélyén megbúvó kalandvágy felkeltésére alkalmas szövegvilág olyan programot futtatott végig a stílus fanjainak szoftverében, ami egy T-1000 modell módjára irtott ki minden tiltakozó pózer-rockert.

Mielőtt azonban happy-hurrá hangulatba révültek volna a rajongók, hogy megtalálták az új power etalont, a fiúk második albumukkal gyorsan romba döntöttek minden légvárat, olyan szégyenletes produkcióval, ami aztán hosszas hallgatásra és töprengésre késztette a csapat tagjait. Jelen etapra tehát elég időt szántak, és bár sokszor mondjuk, hogy egy idő után visszaüt az évenkénti lemezkiadás, úgy gondolom, a fiúk a nagy ráérésben és csiszolgatásban túlszöszmötölték a dolgot, ráadásul a végeredmény koncepciója is ambivalens attitűddel rémisztgeti az egyszerű, határozott irányvonalra váró célközönséget.

A lemez pedig kiválóan kezdődik: a "Captain Saint D" megmosolyogtató címe megmosolyogtató tartalommal szolgál, egyedül talán Rolf Kasparek, minden metal kalózok kapitánya fakadhat sírva, hogy miért nem képes évek óta ilyen pirate-indulót írni. A harci gépezet tehát az elejétől fogva, robogva, zakatolva hirdeti a megszokott panelek, klisék, hatásvadász megoldások időtlen élményét, és idézi fel az első album sikerkovács módszereit, egészen a "Land Of Gold"- ig, ahol aztán bicsaklik a szekér, mert a fiúk úgy gondolják, ha sikeresen vitorláznak az euro-power vizein, akkor nem fognak elsüllyedni a prog-power metal hullámosabb tengerébe sem.

Innentől aztán francia sanzont idéző harmonika szóló – ami mondjuk még ötletes –, pszichedéliába oltott, feleslegesen elnyújtott gitárszólók, meghökkentő tempóváltások, brácsa-búcsúzás teszik próbára a rajongók idegeit, felesleges plusz percekkel rontva le az egyébként még mindig kedvező összképet. (És még mielőtt gyanúba keveredek, szeretem a prog-power stílusát, de ebben a kategóriában a Saint Deamonnak nincs elég ötlet-muníciója a tényleg előremutató megoldásokhoz.)

Lehet, hogy fél év múlva már megbocsájtóbb lennék, mert a lemez első feléért biztos sokszor neki fogok futni a "Ghost"-nak, de addig csak egy bosszús csettintésre futja, ami az elszalasztott lehetőségnek szól, és annak a kabátnak, ami a szólás szerint túl nagynak bizonyult. Még egy démonnak is.

Garael

Címkék: lemezkritika