Kobra And The Lotus: Evolution (2019)

kobraandthelotusevolutioncd.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.kobraandthelotus.com

Mintha csak tegnap lett volna, hogy írtam a Kígyóbűvölők és Virágtermesztők legutóbbi albumáról. Ez két dolgot is jelenthet: azt, hogy öregszem, és a napok felgyorsulva rohannak végcéljuk felé, illetve azt, hogy – érdemtelenül – nem nagyon vettem elő a csapat lemezét, ami egyébként egy kobra észrevétlenségével csúszott be az éves listámra, hogy lótuszként hirdesse: igen, én szeretem a csajokat – a heavy metalban is. (Bár ezt a témát azt hiszem, alaposan körbejártam már.)

S hogy mi változott azóta? A prezentált zenei világot tekintve talán egy árnyalattal szigorodott a hangvétel, az, hogy ez a fiúk vagy a hölgy érdeme, döntse el ki-ki saját maga. A súlyosabb megfogalmazás azonban nem jelenti a védjeggyé vált dallamok ignorálását: már a "Burn" is olyan rafinált, szinte orientális refrénbe kígyózik át, amiért legszívesebben egy csokor virágot nyújtanék át Kobra Paige-nek. Emellett – ambivalens módon – váltak játékosabbá az énektémák, a "We Came Undone" ugrálós verzéjére úgy terül rá a vezérdallam, hogy azt a Katica óvodáscsoport is megtapsolná, a "Wounds" pedig – az ismételt indiai zenei nyomok hatására – kelti fel az érdeklődést, amit a hangjegyek közé nyomakodó groove-ok és az ismételten kiválóra sikerült refrén farag egyedivé.

A "Thundersmith" kissé kilóg kocsmaszagú, direktebb jellegével – ezt biztos a német koncertrajongóknak írták, hogy legyen mire öklöt rázni és söröskancsót csapkodni – ám a "Circus" rafinált megoldásaival – amibe a porondmesterek kedvenc dallamait is belefűzik, és amit legutoljára még a nyolcvanas években hallottam Szergejtől, a TV-s bohóctól – ismét visszapofoznak minket a csapat hagyományos világába.

A játékosságot egyébként nem hagyják el, és a profán című "Get The F*ck Out Here" olyan ugrálós himnusz, amire a gumiasztalos világbajnokság döntőjét is alapozhatnák – ez a szerzemény egyébként kiválóan prezentálja, hova jutott a metalban az ötvenes évek hagyományos rock n' rollja, kissé más eszközökkel, mint amit mondjuk a Volbeat-től megszokhattunk.

A lemez nagy erénye egyébként a lényegre törő megfogalmazási mód, a töltelék számok hiánya, ami viszonylagos rövid, de az értékeket tömörítő végeredményt eredményez, olyan sémákkal, ahol mindennek megvan a maga helye: a gitárok hasítanak, mint a lezúduló fejsze, Paige pedig szívét-lelkét is kiénekli, ami igazán kedves gesztus – esetleg vokális kitárulkozás – egy ilyen szemrevaló hölgy esetében.

Hibát nem nagyon tudnék felróni, az én hagyományokat tisztelő világomban ez a fajta ötvözése a tradicionális heavy metalnak és a modern megszólalásnak minden esetleges botlást megbocsájt, vagy elfed, úgyhogy amennyiben túlságosan pozitívnak találjátok a kritika hangvételét, szívesen várom a kiegészítéseket, melyeket aztán a következő albumra kijavítandó mulasztásként róhatunk fel az együttesnek. Addig azonban marad a csettintés, és az éves listás helyezési esély, ami – legalábbis nálam – a játékosság ellenére is komoly és fajsúlyos tényezőként határozza meg a csapat tehetségét.

Garael

Címkék: lemezkritika