Kiadó:
earMUSIC / Edel

Honlapok:
www.visiondivine.com
myspace.com/visiondivineband

Csakhogy ámuljon Kotta kolléga, sokoldalúságom újabb bizonyítékával állok elő, az irodalmat is szeretem (bár azt is csak műkedvelőként). Az új Divine Vision album egy középkori talján poéta versével kezdődik, amely sokban rokon Attilánk "A hetedik" című örök érvényű művével. Cecco Angiolieri, Dante kortársa és ismerőse, hirhedt volt fanyar humoráról és képtelen költői képeiről. Íme, a szóbanforgó szonett (a 86-os számú) magyar fordítása Radó György interpretálásában:

Ha tűz volnék, elégetném a Földet:
ha szél volnék, viharral sújtanám;
ha víz volnék, tengerbe fojtanám;
ha Isten volnék, mélybe lökném rögvest;
ha pápa volnék, búm nem lenne többet,
a híveket kordában tartanám;
ha császár volnék, lesuhintanám
a fejeket, elegendők a törzsek.
Halál ha volnék, elvinném apámat,
élet ha volnék, otthagynám legott,
s hasonlóképpen otthagynám anyámat.
Ha Cecco volnék... Ej, hisz az vagyok,
ki sok szép asszonyt megszerez magának,
másoknak csak vént és rútat hagyok.

A Vision Divine sorban hetedik albuma tehát ezzel a rövid szösszenettel veszi kezdetét, hogy azután epikus zenei utazásba kezdjen egy érdekes tematikus koncepció mentén, amelyre leginkább a negatív utópia műfajmeghatározás illik. A történet arról szól, hogy az emberiség (vagy egy része) elmenekül a társadalmi és politikai konfliktusok által fölégetett anyabolygóról, hogy új otthont keressen magának. Persze csakhamar rádöbbennek, hogy akárhová is mennek, a rosszra hajló, sebzett emberi természet ugyanaz marad, így az új világ sorsa is rövid úton az önpusztításba torkollik. Egy újabb honfoglalás célja sem lehet más tehát, mint az utazás a nagy semmibe...

A legutóbbi, 2009-es albummal kapcsolatban már megjegyeztem, hogy akármilyen tehetséges ez a Fabio Lione (Rhapsody Of Fire, Labyrinth), nem tudom megszeretni teátrális, pszeudo-operatikus orgánumát, amely szinte komikusba fordul, mikor keménykedni igyekszik. Ide kérem egy olyan hang kellene, aki nem a sárkányos-kardozós fantáziavilágot idézi meg, hanem olyan elidegenedett, jeges hangulatot tud teremteni, mint pl. Nils K. Rue (Pagan's Mind).

Ennek ellenére kénytelen vagyok megdicsérni Carlo Andrea Magnani-t (alias Olaf Thörsen-t), mert visszakanyarodott ahhoz az ügyesen összepakolt koncept-lemezhez (Stream of Consciousness, 2004), amely anno meghozta nekik a sikert és relatív ismertséget. Nincs itt már nyoma sem a progresszivitásnak, de szerencsére a hard rockos bekómázásoknak sem, a "Destination..." neo-klasszikus ízű euro-power anyag, szimfonikus hangzással és káprázatos szólókkal (a la Timo Tolkki-érás Stratovarius).

Azok tehát, akik a manapság Killing Touch nevű formációjával nyomuló Michele Luppi által fölénekelt lemezeket egyfajta elhajlásnak tekintették, most örömtüzeket gyújthatnak, mert visszatért Magnani eredeti géniusza, amely ugyan cseppet sem eredeti, sőt inkább retrospektív jellegű, de legalább szórakoztató.

A "Destination..."-nek megjelent egy speciális, limitált kiadása is, amely egy teljes CD-vel gazdagabb az alapváltozatnál. Ezen a korongon az eddigi pályafutásuk legjobb dalaiból válogattak össze mintegy tízet, s ezeket újra rögzítették, modernebb hangzással és Lione énekével. A legvégére jutott érdekességként egy Savatage földolgozás is; ez azonban szerintem túl merész vállalás volt, mert a klasszikus "Gutter Ballet" Lione előadásában leginkább csak azt a meggyőződést erősíti meg bennünk, hogy mind Jon Oliva, mind Zak Stevens jobb, de legalábbis karakteresebb énekes nála.

Tartuffe