Honlapok:
www.flamingrow.de
facebook.com/flamingrow
flamingrow.bandcamp.com

Drága Feleim! Nincs mese, ezt a német progresszív metal/rock gyöngyszemet is a Dionysosrising nevű nagy mellényű kakas kapirgálta ki elsőként hazánkban az internet szemétdombjáról még 2011-ben. Az elképesztően fiatal, de kimagaslóan tehetséges germán muzsikus, Martin Schnella projektjének első lemeze (Elinoire) a 2011-es toplistámon ezüstérmes lett. Igaz, a folytatás, a 2014-es "Mirage…" már nem ért el ilyen előkelő helyezést, azért az sem volt smafu. A "Mirage.." egyébként elvileg egy trilógia első részét képezte (volna), de úgy tűnik, valamilyen okból nem folytatódik a történet; a most megjelent "The Pure Shine" ugyanis egy egészen új sztori köré lett fölépítve. Tematikusan a dupla, majdnem 74 perces album Stephen King "The Dark Tower" című masszív eklektikus fantasy/horror/western könyvciklusára épül.

A "The Pure Shine” nemcsak az új történet miatt meglepetés, hanem azért is, mert Schnella eddigi fix munkatársa, Kiri Geile szövegíró és énekesnő helyére mindkét minőségben egy Melanie Mau nevű hölgy került. Mi állhat ennek a hátterében? A lemezen szereplő vendégmuzsikusok névsora is változott valamelyest. Ezúttal (a számomra ismeretlen német muzsikusok mellé) olyan nevesebb arcokat sikerült beszervezni, mint Glynn Morgan (Threshold), Johan Hallgren (Pain Of Salvation), Jimmy Keegan (Spocks Beard, Pattern Seeking Animals), Dave Meros (Spock's Beard) és Gary Wehrkamp (Shadow Gallery).

A lemez megjelenése baró kis ajándéka a Mikulásnak, de miközben a "csomagot" remegő kézzel nyitottam ki, a tartalmat ízlelgetve már sokkal kevésbé voltam lelkes. Ez az anyag még a "Mirage…"-hoz képest is balladásabb, folkosabb, akusztikusabb fölfogású lett. A mindössze hat szerzeményből egy kivételével minden dal 10 perc játékidő körül vagy fölött van. Aranyos, dallamos, szinte kocsmadal szerű, magvas szerzemények ezek, de nekem hiányzik belőle a rock; metált pedig még csak nyomokban sem tartalmaz. Hova lett a régi dög? Hova lett az energiáktól és bizonyításvágytól pukkadó fiatalság? Úgy tűnik, mintha Schnella az elmúlt 5 évben vagy 15 évet öregedett volna. Lehet, hogy a progéria (genetikus alapú fölgyorsult öregedés) valamelyik formája kínozza (Hutchinson–Gilford, Werner vagy Wiedemann-Rautenstrauch szindróma). OK, ezzel nem illik viccelni. De a muzsika ettől még tök nyuggeres… Nem értem.

A többszereplős, mesélős, musical-es bágyatagságokat alig-alig szakítják meg érdemleges hangszeres szólók; a legjobb részek azok, ahol Schnella Spock's Beard mániája türemkedik ki (ehhez persze ott van hiteles asszisztenciának Jimmy Keegan és Dave Meros). A bennem élő tufa rocker ugyan most nagyot csalódott, azért ez a muzsika még tagadhatatlanul jó, többszörösen rétegzett, igényes alkotás; ha éppen a megfelelő hangulatban kap el, még szórakoztat is. Ennél azonban – nincs helye a félrebeszélésnek! – sokkal, de sokkal többet vártam. Azt hiszem, ez lesz az idei év szomorú mottója…

Tartuffe