Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.psychoticwaltz.com
facebook.com/PsychoticWaltzOfficial

Előre bocsátom, hogy túlcsorduló ellenszenvvel viseltetem a Valentin nap iránt. Már a nevéből is nyilvánvaló, hogy ez nálunk kultúridegen, mesterségesen gerjesztett, az emberek jóhiszeműségére bazírozó, fogyasztásra és pénzköltésre kalibrált marketingfogás. Magyarországon egyrészt Bálint nap van és nem Valentin nap (mint ahogy babák és nem bébik születnek), másrészt Bálint nem valami hamvas bőrű, rózsás képű, duci puttó volt, amolyan hájas hasú barokk Ámor, hanem egy 3. századi, igen kemény jellemű keresztény vértanú (akitől a modern reformliturgia bevezetése óta még saját egyháza is megtagadta a kultikus tiszteletet). Szóval most az egyszer megenyhült a kőkemény szívem, mert az ún. Valentin napra nagyon szép "hősszerelmes" ajándékot kaptam, méghozzá egy rendkívül régóta esedékes, vadonatúj Psychotic Waltz lemezt!

Tudom, hogy olcsó fogás, de muszáj élnem vele. A kemény 24 éve várt új Psychotic Waltz album címe: "Az Isten-alakú űr" (erre még visszatérünk). Nos, a kiéheztetett rajongókban az elmúlt közel negyed évszázadban leginkább egy Psychotic Waltz-alakú űr keletkezett, amit – úgy tűnt – semmi sem tölthet be. Ez a tarthatatlan helyzet nyert most orvoslásra azzal, hogy Bálint napi meglepetésként kezünkbe vehetjük a legendás "Bleeding" (1996) kései folytatását. Ami az "Isten-alakú űrt" illeti, a találó kifejezés Blaise Pascal keresztény tudós és gondolkodó "Pensées" (Gondolatok) című művére vezethető vissza, ahol ezt írja: "Mi egyebet harsog hát fülünkbe ez a mohóság és ez a tehetetlenség, mint azt, hogy valaha igazi boldogság lakozott az emberben, amelynek azonban már csak hűlt helye és puszta nyoma maradt meg benne, s ő hasztalan igyekszik kitölteni a környező világ dolgaival, az elérhetetlentől remélve az elérhető megtagadta segítséget, holott egyiktől sem kaphatja meg, mert a végtelen mély szakadékot csak valami végtelen és változhatatlan töltheti be, vagyis maga Isten?" (VII. 425.)

Meglepő gondolat-társítás egy olyan zenekartól, amelyet talán nem túlzás a prog-metál "Black Sabbath"-jaként emlegetni. Itt persze nem a Sabbath okkult/sátánista imidzsére gondolok (az egyébként is csak púder), hanem arra a baljóslatú, vészterhes, szinte horrorisztikus hangulatra, amelynek megteremtésében a PW páratlan mester. Devon Graves énekes a saját projektjeivel (pl. The Shadow Theory) is ezt a hagyományt ápolta, de a PW-t semmi sem pótolhatja.

Egy teljesen új anyag gondolatát a 2011/12-es európai retró turné komoly sikere ébresztette a zenekarban, de igen hosszú út vezetett a megvalósításig. A sok otthon szöszmötölés, lázas fájlcsere után Ulrich Wild hangmérnök vezetésével a banda otthonában, San Diegóban és – meghökkentő módon – a szomszédos Ausztriában (Studio D) folytak a stúdiómunkálatok. Az anyagot végül Jens Bogren keverte és maszterelte a híres svédországi Fascination Street Studiosban. Az eredmény magáért beszél. Már a "Bleeding" is frankón szólt, de a folytatás garantáltan leszedi a fejed – ráadásul úgy, hogy a hangzás teljesen önazonos, azonnal beazonosíthatóan, védjegyszerűen PW klasszik.

Nyilván illik néhány szót szólni a dalokról is, de majdhogynem fölöslegesnek ítélem. Ez nem lusta kritikus-duma, tényleg olyan, mintha ez a 24 éves kihagyás meg se történt volna. A "The God-Shaped Void" akár 1998 környékén is születhetett volna (ha az együttes nem hullik szét karrierje csúcsán). Jómagam nem tartozom az első három album föltétlen hívei közé; meggyőződésem, hogy a PW a "Bleeding"-gel talált igazán saját hangjára, a letisztult, szinte pőre, ragadósan dallamos, de azért mentalitásában még progresszív "gloom" metálra. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezzel tudnak majd új rajongókat toborozni, de bennünket, öreg rockereket kétségtelenül megörvendeztettek. Elnézve a tervezett megjelenések előzetes listáját, ez az év nem ígérkezik túl eseménydúsnak, de nem látok semmi rizikót abban, ha kijelentem (és ez nem csak nosztalgia): ennek az albumnak már most bérelt helye van a toplistám élbolyában.

A nagyjából 53 perces lemez (a bónusz nótát még nem volt szerencsém meghallgatni) zsíros tömörsége ellenére sem fekszi meg az ember gyomrát; épp olyan hosszúnak érzem, ami kellett ahhoz, hogy ütős és ne csömörítő (van ilyen szó?) legyen. Talán nem tökéletesen egyenletes a dalcsokor (bár üresjáratokról azért nem beszélhetünk), egyelőre a "veleje" tetszik legjobban (a Back To Black, All The Bad Men, The Fallen hármasa) – na meg a bűvöletesen fülbemászó "Sisters Of The Down" (ami nagyon ismerős valahonnan).

A zenekar azt ígéri a honlapján, hogy hamarosan bejelentik koncertkörútjuk állomásait. Nagyon remélem, hogy lesz magyar hangverseny, mert a megmagyarázhatatlanul kihagyott, mitikus 1997-es koncert mai napig sajgó seb, amire kell a gyógyír.

Tartuffe