Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.the-shadow-theory.com
myspace.com/theshadowtheoryofficial

Ez a lemez, csakúgy, mint a Psychotic Waltz újjáalakulásának híre régi sebeket szaggatott föl bennem. Hol a szarban voltam én 1997 nyarán, amikor Devon Graves (akkor még Buddy Lackey) és társai fergeteges koncertet adtak az E-klubban, ráadásul olyan bónusszal, mint a Rainbow klasszikus "Stargazer"??? Egyszerűen nem emlékszem! Azóta találkoztam néhány emberrel, akinek megadatott, hogy jelen legyen azon a föllépésen, és mindnyájan megerősítették, hogy olyan "kegyelmi pillanat" volt, mint egy évvel később a Savatage "The Wake Of Magellan" bulija (ugyanott).

Tudom, hogy kockázatos kijelentésre készülök, és a csipkerózsika álmukból most ébredező rajongók számára nem sokkal tűnök majd jobbnak egy elvakult ikonoklasztánál (szentképrombolónál), de én annak idején sem tudtam maradéktalanul osztozni a Psychotic Waltz és Lackey-Graves kultikus státuszát háztetőkről hirdető fanok lelkesedésében. Kétségkívül sajátos világot tudtak teremteni, amiben nem kevés szerepe volt Graves enyhén nazális, túlvilági orgánumának. Az sem vitatható, hogy a Bleeding (1996) hihetetlenül nagyot szólt -- főleg abban az időben, amikor mindent elborítani látszott a grunge szürke fellege. De sem a korábbi PW lemezek, sem a Deadsoul Tribe (Graves későbbi bandája) nem tudtak úgy elvarászolni, mint a Bleeding, amit - ha olyan hangulatom van - manapság is gyakran előveszek (főleg a "Northern Lights" című nótát).

Nyilván nem kérdés, hogy amennyiben lesz újra pesti koncert, ott a helyem, és Graves új bandájának (projektjének) debütálását is türelmetlenül vártam. Ha a PW képes volt kísérteties, borongós világot megidézni, akkor az "Árnyék Elmélet"-re ez hatványozottan is igaz. Az embernek végig futkos a hideg a hátán, a horrorisztikus történethez tökéletesen illik a muzsika, amely legalább olyan csapongó és hisztérikus, mint a főhős drogok által indukált, szűnni nem akaró rémálmai.

Nem kétséges, hogy négy éves kitartó munkával egy rendkívül összetett (progresszív) mesterművet sikerült összehozni, ami egyszerre döbbenetesen zenei és érzelmileg felkavaró. Nem ajánlom azonban olyanoknak, akik Journey-n vagy Fair Warning-on szocializálódtak, de olyanoknak sem, akik hajlamosak a klinikai depresszióra. Iszonyú nagy, zsíros falat ez, ami a diétás gyomrot hamar megfekszi. Nem azonnal és könnyen szerethető anyag, amit lépten-nyomon tutujgat az ember, inkább olyasvalami, amit óvatosan elzárunk otthon a gyerekek elől, s csak akkor vesszük elő, ha már mindenki elment és mi magunkra maradtunk a lélek mélyén örvénylő, olykor túlcsorduló tudatalattinkkal.

A lemez első fele (kivéve talán az elborult "Ghostride"-ot) számomra könnyebben emészthető, de aki szeret a távoli Pszichedéliába utazásokat tenni és kitartó típus, mindvégig érdekes, izgalmas kalandokra számíthat. Erről Graves mellett egy igen tehetséges kis csapat gondoskodik, akik közül külön ki kell emelni az előttem eleddig ismeretlen gitárost, Arne Schuppner-t (Demimonde, Complex 7) és a Threshold ütősét, Johanne James-t, aki itt egy egészen új: vadabb és komplexebb oldalát mutatja.

Biztos vagyok benne, hogy aki Lackey-Graves-nek eddig rajongója volt, ezek után még elszántabbá válik; az ő haragjuktól már előre félek, de a jövőben én egyszerre max. egy-két nótát leszek képes meghallgatni a lemezről, főleg a PW minden klasszikus erényét fölvonultató "The Sound Of Flies"-t, és a "Welcome" című elégiát.

Tartuffe