Kiadó:
Metalville Records

Honlap:
facebook.com/Nilspatrikjohansson

Nils Patrik Johansson első szólólemeze maga volt a zene koromsötétbe vesző zsákutcája. Vagy egy semmibe irányító tévút. Vagy egy olyan bukkanó, aminek csak mélysége van – azon fejezete a metal történelem nagy könyvének, amelyet a nebulók borzongva olvashatnak, mint  elrettentő példát. Nils tehát nem a művészet mestere, amit a meghökkentő gyorsasággal elkészült második albuma is bizonyít, ám hősünknek sikerült az új lemez giccsparádéját önmaga javára fordítani, és a muzikális parlagfű-mezőről a kabaré vagy esztrád terepére terelni a "The Great Conspiracy"-t .

S hogy mit is jelent ez? Az új környezetben az eltúlzott vagy végletekig leegyszerűsített dolgok másod-jelentést kaphatnak, a giccs pedig új határai között, ha nem is művészi, de mindenképpen szórakoztató jelleggel ruházza fel a dalokat. Ennek megfelelően Johansson új szerepet kap, és tehetségtelen bohócból konferansziévá nemesedik, aki ha kell, a közönségre kacsintva egy suttyó viccet is elsüt, de csakis a maga helyén, jókor, jó időben, a szórakoztatás tempójának megfelelően, sőt, ha kell, még az intellektualitást alulról súroló fricskát is képes a nagyérdeműnek felmutatni.

Nem is ragozom tovább, a kezdő poén rögtön mozgalmi érzésekkel töltheti el a hallgatót, hiszen az "Agitator" soraiba ravaszul az Internacionálé dallamtöredékei vannak elrejtve, amitől az én korosztályom rögtön a 123. Majakovszkij úttörőcsapat gyűlésén találja magát, az idősebbek pedig a május elsejei felvonuláson.

A "vicc" tehát ül, mint ahogy a "Freakstar Superstar"-é, a "Killer Without Gun"-é és az orgonával megbolondított "The Great Conspiracy"-é is. Ezek tulajdonképpen instant slágerek, amikben az énekes néha gunyoros, néha tragikumot sugalló hangszínén elővezetve, az induló jelleget a "Figyelj, haver"-jellegű monológ váltja fel. (Ezt akkor is így érzem, ha az album koncept jellege egy gyilkosságot, az 1986-ban történt, Olof Palme svéd miniszterelnök elleni merényletet járja körül.)

A fejlődés példája a "Prime Evil" horror-filmes riffel elővezetett epikája, aminek közepén egy teljesen oda nem illő, ám mégis integráns hatást kiváltó karibi hangulatú betét borzolja a kedélyeket, még akkor is, ha tulajdonképpen Afrikát énekli meg a ravasz Patrik, de hát kicsire nem adunk.

Mindezekkel egyetemben azokat is megértem, akik úgy gondolják, hogy a lemez ismételten az esztétika megcsúfolása, és színvonala a béka nemesebb szervét – nem, nem a combját – verdesi alulról, én azonban értékelem azt a meg-megcsillanó humort és szórakoztatási módszert, aminek segítségével annak idején a nagy konferansziék a legszakállasabb viccet is nevetésre ingerlően tudták előadni. És hogy kopott a függöny aranyozott széle, a berendezés pedig nem a kellékművészet csúcsa? – hát legyen. A lényeg úgyis az előadás, az pedig szerintem most már bőven színpadképes.

Garael