Kiadó:
Pride & Joy

Honlapok:
www.dangerzoneweb.com
facebook.com/dangerzoneweb

Tekintve, hogy a világjárvány miatt több kiadó, pl. a Frontiers is elhalasztotta tervezett kiadványainak megjelenési dátumát, kézenfekvő, hogy retrospektív jellegű írásokkal húzzuk ki addig a várakozási időt. Roberto Priori, bolognai gitáros neve már többször is előkerült az írásainkban, de az eddig egyetlen (egyébiránt kifogástalan) instrumentális szólólemezéről, az "Avoid Yawed Flight"-ról (2001) még nem született recenzió. Ki tudja, talán ezt is alkalmunk nyílik pótolni egyszer. Prioriról azt kell tudni, hogy a '80-as évek elején ő számított az olasz dallamos hard rock egyik üdvöskéjének. Danger Zone nevű bandájával 1984-ben jelentette meg az első EP-t (Victim Of Time) és szívós munkával próbáltak betörni az amerikai piacra is. Szerencsétlenségükre csak sokkal később, 1989-re készültek el az első teljes lemezzel (Line Of Fire), ami sajnos már túl későnek bizonyult; az anyag már meg sem jelenhetett. Így maradt el az amerikai siker (pedig a klubokban szerették őket) a nemzetközi ismertséggel együtt.

Priori a régi csapatot 2010-ben szervezte újjá, 2011-ben remaszterelve végre kiadták a "Line Of Fire"-t, sőt azóta már három albumot is megjelentettek. Ezek közül a másodikról, a "Closer To Heaven"-ről (2016) akartam írni, mert a mai napig ezt tartom az együttes csúcsteljesítményének. Ez még egy kimondottan húzós, dallamos hard rock lemez volt, míg a tavalyi album (Don't Count On Heroes) már sokkal több AOR vonást visel magán (jóllehet, azon is akadnak igen jó nóták, pl. a "Demon Or Saint").

Föltételezem, hogy a Danger Zone nevet Sammy Hagar 1980-ban megjelent szólóalbuma ihlette, bár ebben nem lehetek biztos. A banda mégsem Hagarra hasonlít, hanem inkább az olyan kifejezetten amerikás hard rock csapatokra, mint a Night Ranger vagy éppen a Johnny Gioeli nevével fémjelzett és arany torkával ékesített Hardline. Az énekes, Giacomo Gigantelli hangja is nagyszerű és az angol kiejtése is kiváló, ami az olaszokra azért (valljuk be) nem mindig jellemző. A főszereplő mégis Priori, akinek minden egyes szólója élményszámba megy. A végig húzós, de nem galoppos tempóban fogant album annak ellenére sem unalmas, hogy kicsit egynemű. Mondjuk nem is nyújtották, mint a rétestésztát; megálltak a kb. 46 perces játékidőnél.

Nem tudom, hogy kis hazánk írott vagy digitális rock sajtójában született-e egyáltalán erről a lemezről valamiféle kritikai írás vagy híradás. Pedig bizton állíthatom, hogy megérdemelte volna, mert utólag az a véleményem, hogy a "Closer To Heaven" a 2016-os év egyik legjobb dallamos hard rock kiadványa volt, pedig abban az esztendőben olyan anyagok jelentek meg, mint pl. az Eden's Curse: Cardinal; The Dead Daisies: Make Some Noise; King Company: One For The Road; Shakra: High Noon; Treat: Ghost Of Graceland...

Tartuffe