Nightwish: Human.:II: Nature (2020)

nightwish_human.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.nightwish.com

Az előző album kritikájában megállapítottam, hogy Tuomas Holopainen unja a metalt: sokkal inkább szeretne olyan filmzeneszerzők nyomán haladni, mint Hans Zimmer, Alan Silvestri, vagy John Williams. S jelen lemezen mi változott ebben? Hát hogy még zöldbe is burkolja ezen vágyálmait, ráadásul egy egész album erejéig, ami hiába tűnik grandiózusnak és jól megszerkesztettnek, nem való egy metal album kritikájába – mondjanak ítéletet róla azok, akik otthon vannak a filmzenék világában, esetleg szeretik az instrumentális, szimfonikus műveket. Ezt a részét le is zárom jelen recenziónak, nem akarok sommás ítéletet mondani arról, mennyire tartom a próbálkozást ügyes bűvészmutatványnak, esetleg muzikális erődemonstrációnak, vagy a filmvilág felé tett kinyilatkoztatásnak. (Bár nem hiszem, hogy ez utóbbi zenei szcéna árgus szemmel követné a mester szimfonikus mesterműveit…)

Az persze lehet, hogy a két lemez egymásba integrálódik, és csakis így fejtik ki a teljes művészi hatást, de ilyen finomságok érzékelésére sajnos alkalmatlan vagyok, talán ezért is szeretem jobban a metal/hard rock zenét, mint a filmek egyébként sokszor valóban már-már művészi kísérő dallamait. (Az olyan klasszikusokat most hagyjuk, mint Morricone dollár-trilógiája, a Conan a Barbár, vagy az Excalibour).

Kezdjük hát az első lemezzel, amin viszont kevesebb a szimfonikus hatás, mint az ezt megelőzőn, és talán a hangvétel is visszafogottabb, nem az a harsány, már-már giccsbe forduló többrétegű hanghalmaz, amiben úgy kell keresni a fémet, mint ahogy azt annak idején az aranyásók tették a Yukon folyó mélyén.

Tuomas azonban – a "túldíszítési hajlam" ellenére – vitathatatlanul tehetséges zeneszerző, és úgy érzi a slágerek lényegét, mint vaddisznó a szarvasgombát: az első rész igazából a már megszokott fordulatokkal – halld kelta és skót folk elemek felhasználása! – tarkított szívdobbantó dallamgyűjtemény, amit azok is kellemesnek találhatnak, akik egyébként nem szeretik a metal zenét. Ez így ugye dicséretesnek tűnik, de ott van az a rút kis szó, ami keserű szájízt hagy a sok édes dallam után: a megszokottság.

Lehet, hogy az ismerős megoldásokat nem is a Nightwishtől hallottam: régen elmúltak azok az idők, mikor a finnek csákánnyal jelölték ki a többi hasonló stílusban működő csapat előtt az utat, és ez egy ilyen, a metalban mainstream szintre jutó együttes esetében egyértelmű visszalépés. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Tuomas tehetsége megkopott volna, pusztán túl sok a hasonló szellemben alkotó vetélytárs, ráadásul az epigonok között vannak olyanok, akiknek sikerült felnőniük a példakép alkotói színvonalához. Ilyen közegben aztán elkerülhetetlen, hogy "deja vu"-t okozó megoldásokkal találkozzunk, olyanokkal, melyek kővé merevedve határozzák meg a stílus alapsablonjait. Újdonságból hát kevés van, én igazából csak a "Tribal" durvább megközelítésére kaptam fel a fejem, a "Pan" és a "How's The Heart?" édeskés folkzenés fordulatait pedig nem csak a szimfonikus metal, de más alkotói közeg is unalmassá koptatta (Emlékezzünk csak a Jag Panzer legutóbbi albumára!)

Az új lemez – illetve annak első része – mindent összevetve azonban kellemes hallgatni való, sőt, nekem jobban is tetszik, mint az "Endless Form Most Beautiful" túldíszített szimfonikája, egyedül az az érzés hiányzik, ami miatt annak idején tűkön ülve vártam az új "Nightwish mű" megjelenésére. Ezek az idők azonban úgy gondolom, elmúltak, a nosztalgia pedig nem tudja feledtetni a valamikori, Tarjával felálló csapat unikum voltát.

Garael

Címkék: lemezkritika