Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Nem vártam sokat a Deep Purple 20. albumától, így egyáltalán nem estem kétségbe, amikor kiderült, hogy a COVID-19 járvány miatt ennek megjelenését is elhalasztják kb. két hónappal. Az együttes már pár éve lebegteti, hogy leteszik a lantot, de ennek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani; ők is olyanok, mint a Scorpions: mindig lesz egy újabb búcsúturné, vagy még inkább, mint Ozzy, akit valószínűleg csak hordágyon lehet lecipelni a színpadról. A beharangozóként még május elején közzétett szerzemény, a "Man Alive" nem ébresztett bennem nagy reményeket, nagyjából azt az öreguras formát hozta, amit már évek óta kifogásolok náluk (bár elismerem, Steve Morse kivételével valóban mindnyájan 70 fölött vannak!)

A dalszerzés szempontjából mindig is súlytalan Ian Paice sajnos most stílusában és hangzásában is súlytalanná vált. Lehetséges, hogy ez az egyébként legendás producer, Bob Ezrin hibája, de az sem elképzelhetetlen, hogy Paice játéka idővel éppen annyira nagypapás lett, mint a fizimiskája. Ebből a szempontból továbbra is külön fájdalmam Steve Morse vékonyka hangzása. Sokszor szinte úgy tűnik, mintha csak pilickázna, de az tuti, hogy botrányosan "hátra" van keverve! Persze a szólók jók, de hol vannak már a a "Purpendicular" kövér riffjei, hol van az a fejszaggató hangzás, hol van a gitáristenek által irigyelt régi gitársound?!

Korábban is mondtam, hogy ez már nem is annyira Deep Purple, mint inkább Ian Gillan (Kotta kolléga szerint: Rémusz bácsi, lásd: "Man Alive") szólócsapata. Most annyival árnyaltabb a helyzet, hogy – többek között Steve Morse érthetetlen visszahúzódása miatt – Don Airey hallhatóan előre lépett egyet, vagy inkább kettőt. Gillan mesélős, lebegős hangulatai, "mezítlábas" dülöngélős ritmusai, valamint Airey mindent elárasztó szinti aláfestései vették át az uralmat. Ha gonosz lennék, azt mondanám: így lett a Deep Purple-ből kb. 2005 óta Gillan-Airey Band. Szinte fölüdülés hallgatni az "And The Address" című zenei időutazást: itt kapunk valamit a régi tűzből – ez volt ugyanis a DP legelső lemezének, a "Shades Of Deep Purple"-nek (1968) instrumentális nyitótétele.

Persze nincs az rendjén, hogy egy olyan szuperfan, mint amilyen én vagyok, csak keseregjen és nosztalgiázzon. Az előző két lemez, a "Now What?!" (2013) az "Infinite" (2017) viszonylag sok progresszívnak mondható dallal, "elszállós" zenei betéttel lepett meg minket. Ez az érezhetően élénkebb "Whoosh!"-ra sokkal kevésbé jellemző (íme, a kivételek: Step By Step, The Power Of The Moon, Man Alive), inkább a középtempós soft rock nóták dominálnak, és szerencsére akad egy-két húzósabb rock n' roll darab is (No Need To Shout, What The What, The Long Way Around).

Nagyon félve írom le sommámat: ez amolyan tökéletesen kivitelezett középszer, kellemes háttérzene fantasztikus zenészekkel, akikben már kialudt a tűz, akik már jóllaktak a sikerekkel, és inkább csak a saját szórakoztatásukra muzsikálnak. Ettől még megveszem, hiszen nélküle nem lenne teljes a nagybecsű diszkográfia, de nyilván nem fogom erőltetni a CD+DVD Mediabook kombót, amely egy kb. órás beszélgetést kínál Roger Glover és Bob Ezrin között (fú, de izgi lehet!), valamint a 2017-es hellfestes koncert fölvételét.

Tartuffe