Kiadó:
Edel/earMUSIC

Honlapok:
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Magam is el vagyok képedve azon, hogy ezen az oldalon még nem jelent meg igazi Deep Purple lemezértékelő, kivéve egy retrospektív írást a klasszikus "Fireball" albumról, amit annak idején a "régi" Rockinform Évtizedelő sorozatából "ollóztunk" ki. A Deep Purple minden kétséget kizáróan zenei formációm egyik legjelentősebb állomása volt, annak idején a "Machine Head" évekig napi vendég volt a lejátszómban. Nem véletlen, hogy a zseniális album előtti tisztelgésnek szánt "Re-Machined" tribute-ot kötelességemnek éreztem hosszasan taglalni - jóllehet, nem voltam tőle elájulva.

Elképesztő, hogy ezek a nagy öregek, ezek az élő legendák ma is aktívak, fiatalokat megszégyenítően sok koncertet vállalnak. Ugyan az idő vasfoga őket is megrágta (a bookletben szereplő fényképeken különösen Ian Paice lett erősen nagyapás), mégis minden lefogott hangból egyértelműen kiderül, hogy ezeknek a rock matuzsálemeknek vérévé vált a zene, ma is buzognak föl belőlük kreatív energiák. Persze már régen nem úgy, mint  a minden idők legjobb koncertalbumának kikiáltott "Made In Japan" idején, de még úgy sem, mint a Blackmore-talanított első DP lemez, a "Perpendicular" nótáiban (Uramatyám! már az is majdnem 20 éves!).

El kell fogadni a sorsszerűségét annak, hogy hatvan fölött, 18 lemezzel a tarsolyukban ezek az élő legendák már nem robbannak be, nem csinálnak semmi hajmeresztőt, egyszerűen tanítanak olyan érett bölcsességgel és türelemmel, amilyennel csak kiérdemesült, de szellemi frissességüket még mindig hiánytalanul őrző professzorok tudnak. Igen, talán öreguras egy kicsit ez a muzsika, na és akkor mi van?! - "Now What?!"  - Mit kell még nekik bizonyítaniuk? Az ég-világon semmit; egy egészséges világban a fiatal zenészek mind ott kuporognának törökülésben, tátott szájjal a rutinos mesterek lábánál.

Csak hogy a lemezről is mondjak valamit. Érdekes anyag. Ezzel nem fognak új rajongókat szerezni, talán néhány régi fan is csak értetlenkedik majd egy sort, mégis úgy fog bevonulni a zenekar történetébe, mint az összes közül az egyik legprogresszívebb, legkísérletezőbb album. Nem mondom, hogy minden dal telitalálat, például az "All The Time In The World" inkább való Gillan legutóbbi, halál unalmas szóló albumára (One Eye To Morocco, 2009). Ugyanakkor - s ebben valószínűleg a zseniális producernek, Bob Ezrinnek is benne van a keze - olyan hangzásokkal, dalszerkezetekkel találkozunk, amelyek eddig nem voltak igazán jellemzők (pl. Uncommon Man, Apres Vous, Vincent Price).

Szerencsére akadnak itt olyan dalok is, amelyek szervesen illeszkednek a Steve Morse által fémjelzett korszak fő irányvonalába (Out Of Hand, Hell To Pay, Body Line). Itt jegyzem meg, hogy Morse ezúttal is elképesztő, még úgy is, hogy ezen az albumon egyáltalán nem exponálja túl magát. A székesfehérvári FEZEN-en idén föllépő Deep Purple-t föltétlenül meg kell nézni; ki tudja mikor kanyarodnak erre legközelebb - ha egyáltalán.

Nem meglepő, hogy a lemezt a tavaly nyáron elhunyt briliáns zeneszerző, barát és volt harcostárs: Jon Lord emlékének dedikálták. "A lelkek, midőn összeérnek, mindörökké együvé tartoznak" - hirdeti a fölirat. Nekem is hiányzik nagyon a Tanárúr, pedig Don Airey minden tőle telhetőt megtesz, hogy könnyítsen nekünk a veszteség súlyán.

A "Now What?!" limitált kiadásban is megjelent egy plusz country rock földolgozással  (Jack Clement "It'll Be Me" című nótája) és egy bónusz DVD-vel. A DVD-n szerepel egy 20 perces video beszélgetés és három audio "meglepi": az "All The Time In The World" rádió változata, valamint a "Perfect Strangers" és a "Rapture Of The Deep" koncert verziója. Őszintén szólva nem túl kecsegtető, kivételesen azt mondom, hogy nem sokat vesztünk az alap kiadással.

Tartuffe