Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.painofsalvation.com
facebook.com/Painofsalvation

Nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok kiéhezve valami új muzsikára, hiszen a vírushelyzet és a szokásos kánikuláris uborkaszezon vészesen megritkította a megjelenéseket, így az érdemi anyagokról írható recenziók számát is. Bármilyen kiéhezett állapotba kerültem is, ez a kritika tömör lesz és velős, nem pedig amolyan tolsztoji vagy Gárdonyi-féle ömlengés. Ennek oka – azon túl, hogy érdemeik elismerése mellett a Pain of Salvation soha sem volt szerkesztőségünk (hú, de nagyképű egy kifejezés ez miránk vonatkoztatva!) kedvence – elsősorban az, hogy ezt a "Párducot" inkább félem, mint csodálom. Ilyenek a nagymacskák, van amikor kecsességük csodálatot ébreszt, és van, amikor csak elborzad tőlük az ember.

A hosszú egészségügyi szünetet követően 2017-ben megjelent "In The Passing Light Of Day" hangzásában sem volt – ahogy írtam – semmi melegség, de azt a lemezt azért a sokadik hallgatás után meg lehetett szeretni. Most annyira lecsupaszított, olyan száraz lett az egész, hogy szinte megakad a torkomon. A PoS mindig is kísérletező alakulat volt (bár megismétlem: itt Daniel Gildenlöwnek abszolút hegemón szerepe van), ezért nem meglepő, hogy a nyilatkozatok alapján megint nagyon igyekeztek kitolni a határokat zeneileg és a hangzás tekintetében. Nos, ennek az lett az eredménye, hogy a dobsound olyan, mintha a lényegesen többre hivatott szegény Léo Margarit egy kiskalapáccsal verdesné pár faláda tetejét. Ennél még idegesítőbb, hogy többször úgy szól az egész, mintha valamelyik jack kontakthibás lenne (pl. Icon).

A "Panther"-t én már nem is kísérletezőnek, hanem inkább zagyvának mondanám, nem is annyira progresszív rock/metál az, ami itt szól, hanem inkább alternatív pop-rock néhány alkalmi, de spúr módon adagolt zúzdával. Gildenlöw depresszív merengéseit néha megszakítja némi dubstep effektelés, egy kis Linkin Park utánérzés és bőséges adag trap metal inspiráció. Biztos lesz olyan rajongó, aki teljes mellszélességgel kiáll a csapat (pontosabban Gildenlöw) zenei víziója mellett, de ami engem illet, ez nekem már fogyaszthatatlan. Most először érzem, hogy Gildenlöw nem a lelkét teszi merészen közszemlére, hanem mesterkélt módon, művészieskedve sulykolja az album központi mondanivalóját: milyen is másnak, furcsának lenni a sok "normális" ember között...

Tartuffe