Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/nightmare.france

A Nightmare legutóbbi albuma, a "Dead Sun" megmutatta, hogy a metal maszkulin jellegét nem csak a férfiak képesek pózba önteni: a női body builderek analógiájára a lemez maga lett a tökéletes erődemonstráció, annak minden kellékével együtt. Ehhez persze kellett az elképesztő Magali Luyten (Beyond The Bridge, Beautiful Sin) tehetsége, aki képes volt izomból végignyomni a kemény powerbe merevedett egykori heavy metal csapat új irányvonalát, tökéletesen birtokolva azt a paraszthajszálat, ami elválasztja a keménységet a keménykedéstől.

Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy a gall együttes megvált ettől a csodától, a döntésbe talán az is közrejátszhatott, hogy a hangi adottságokat tekintve sikerült egy hasonló kaliberű női előadót elővarázsolni – úgy látszik, az unikumok illatát a franciák jobban érzik. A Madie művésznevű hölgyről még nem hallottam, nem véletlenül; a krónikák egy még lemez nélküli bandát neveznek meg eddigi tevékenységének színhelyéül, még szerencse, hogy a tehetség utat tudott törni magának, akkor is, ha az eredmény az én ízlésemnek kissé felemás színvonalúra sikeredett.

A stílus maradt az a morózus power metal, ami néha átkacsint az extrém műfajok terepére is, a blastbeat, a hörgés és a károgás azonban nem sokat tesz hozzá a hallottakhoz, inkább csak elvesz belőle. Most mondhatnátok nekem, hogy persze, mert nem értek ezekhez a stílusokhoz, nem tudom átérezni az extremitás eszköztárának erényeit, erre csak annyit tudok mondani: igazatok van! – de hát éppen ezért nem írok életmű elemzést a Gorgoroth művészi önkifejező képességéről.

Pedig minden olyan szépen kezdődik – mintha csak a "Dead Sun" folytatásába vágtak volna bele a fiúk meg a lányok, a Nevermore szellemisége, és a tradicionális amerikai power adrenalint termelő vadsága úgy fonódnak egymásba, mint az áthatolhatatlan őserdő indacsomói. Maide torkában egy egész aranybánya rejtőzik, aminek kiaknázása a lemez egyik lényegi elemét jelenti – a hangszín mellett a hangulat megragadásában is tökéletességet mutat, amihez persze kell az instrumentális oldal unterman szerepe is. Igen, a fiúk igazi úriemberek, akik hagyják a hölgyet saját terepén érvényesülni, jóllehet, a hangszeres szekció önmagában is értékeket rejt, és ugyan én el tudnék képzelni egy kicsivel több gitárszólót a lendületes riffdarabolás közepette, de ha csak ez lenne a baj, nem sírna a másik szemem a nevető mellett.

Az utolsó három szerzemény ugyanis még eggyel nagyobb fokozatra kapcsolja az erőművet, amihez a lemezen fel nem tüntetett és már említett extrém specialista szolgáltatja az üzemanyagot: sajnos Maide itt hátrább húzódik, és a dallamok hirtelen eltűnnek, helyüket pedig az esztelen – vagy inkább monoton –  riffbombázás veszi át. Azt nem mondom, hogy nincs az egésznek hangulata, mert abban elismerem a durvább stílusok teremtő erejét, de a lemezt záró triumvirátussal a csapat átlépi azt a határvonalat, amit még tolerálni tudok. A disszonancia akkor válik igazán plasztikussá, mikor a hörgést prezentáló énekes megpróbál kevésbé extrém hangon duettet énekelni Maide-del, szegény hangjegyek pedig sikoltva veszik tudomásul azt a rengeteg vérhólyagot, amivel előadójuk a sok fals rúgás közepette megajándékozza őket. (A szövegről nem is beszélve, szerintem szegény Tartuffe még füldugóval sem tudná végighallgatni a tömérdek sületlenséget.)

Szerencsére digitális világban élünk, ráadásul a nekem nem tetsző rész az album végét komorítja feketére, amit így könnyedén át tudok lépni. Sajnos a hangzás sem vigasztal abban, hogy egy tökéletesnek induló lemez ilyen rémálomszerű lezárást kapott, ehhez a tömény hangi világhoz erőteljesebb megszólalás illett volna, de valószínű, hogy a nagy erőlködésben már nem jutott elég erő ahhoz, hogy a zenészek hangosabban játszanak a hangszeren...

Mindenesetre az év egyik kellemes meglepetése született meg, amit minden bizonnyal többször is elő fogok venni, kíváncsi leszek, hogy Joe Amore, a banda régi, legendás énekese mivel rukkol elő a Now Or Never új lemezén.

Garael