Az Alcatrazz zenekar még rock-körökben is csak mérsékelten ismert és népszerű formációnak számít, pedig izgalmas rocktörtenelmi fejezetek íródtak ám a zenekari históriájukban. Engem speciel az is felvillanyoz, hogy jelenleg Joe Stump a gitáros, de belátom, hogy önmagában ezt a tényt rockzenei mérföldkőnek tekinteni nagyon súlyos aránytévesztés lenne. Azt viszont nagyon nem, hogy két huszonéves szárnybontogató tehetségre mégiscsak itt kezdett el komolyabban felfigyelni a világ.

Áldassék mindkét keze a japper kameraman(ók)nak, hogy ezt az egy éven belül rögzített két koncertet ennyire élvezhető minőségben sikerült átadni az utókornak. 1984 januárjában még a 21 éves Yngwie, novemberre pedig már a 23 éves Steve Vai a zenekar frontembere. Nem túlzás ez, bizony. Ott van ugyan énekesként az akkor már világhírű Graham Bonnet, hivatalosan frontemberi minőségben, de nem nehéz már a koncertet nézve is észrevenni: ez a két, több mint szuggesztív fiatal srác történelmet fog írni, amihez az ajtót berúgva, éppen akkortájt kezdenek hozzá.

Ebből talán egyértelmű; mindkét gitáros '84-ben már "kész van", gitártechnikailag legalábbis mindenképpen. A meghatározó, hozzájuk köthető jellemző stílusjegyeket (vibratók, tremolóhasználat, skálák, mozdulatok stb.) egyértelműen tükrözi a ritmus- és szólójáték mindkettőjük esetében, ugyanakkor - legalábbis számomra - mégis van egy meghatározó különbség. Yngwie előadóként és komponistaként domborít még egy nagyon-nagyot, jön egy jó tízéves periódus, amikor elkészíti a meghatározó lemezeit, majd magára zárja az elefántcsonttorony ajtaját. Vai viszont azóta is folyamatosan építkezik, játékban, komponálásban megújulásra kész, igazi művész-zseni, aki még mai napig képes meglepni a rajongókat. Ez bizonyos szempontból mindenképpen Vai javára billenti a mérleg nyelvét, merthogy az összehasonlítás kettőjük esetében nyilván adja magát.

Ha viszont nem az elmúlt negyven év művészeti attitűdje és pályaíve az irányadó az összehasonlításban, hanem a két koncerten látottak, akkor hasonlóan egyértelmű a helyzet. Malmsteen ösztönös muzikalitása egyszerűen páratlan és utolérhetetlen. Elemi, zabolátlan erő és lendület, amit játékán keresztül birtokol; egyszerűen látni kell azt az energiát és mágiát, amit az ifjú gitárhős megidéz, létrehoz a színpadon. Nagyon egyszerűen én úgy tudnám megfogalmazni, hogy annak ellenére, hogy technikailag már tényleg tudják mindazt, amiből később sáfárkodnak, Vai azóta sokkal jobban, Yngwie viszont mára érezhetően gyengébben játszik. És nem azért, mert már ismerjük a képességeit és nincs meglepetés-faktor. Yngwie mára önismétlő és kiszámítható játékban, soundban egyaránt, itt még ég a bizonyítási vágytól, sokkal változatosabb, lehengerlőbb, ötletesebb minden értelemben.

Az elmondottak alapján talán egyértelmű, hogy - bár mindkét DVD abszolút élvezhető felvétel hangban és képben egyaránt, ám nem könnyen beszerezhető koncertanyag a klasszikus dalokkal - nekem az Yngwievel felálló csapat koncertje az erősebb, azt nincs mese, látni kell! Tudom és sajnálom, hogy sem az amúgy elég megosztó, de évtizedek óta egyenletesen jó teljesítményt nyújtó Bonnetről, sem a többi és szintén kiváló csapattagról nem esett szó, de ahogy írtam, itt a gitárosok vannak a fókuszban, főleg az azóta eltelt majd' negyven év fényében.

Végül álljon itt a "Jet To Jet" dal az általam leírtak szemléltetésére. Igazolására, de akár cáfolatára is.

Túrisas