Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.facebook.com/jadedheartmusic

A Jaded Heart legutóbbi albumain már jócskán elhagyta a hard rock kereteit – a billentyűk ignorálása tulajdonképpen inkább csak egy hivatalos végső válasz volt arra a kérdésre, hogy a csapat a fémesebb ligában akar-e játszani. Az új album tehát – a deklaráltaknak megfelelően pusztán a gitárok, a basszus és a dob hangzására épülve – ugyan a heavy metal tradicionális ágát képviseli, de ez, mint írtam, már két-három etappal ezelőtt sem volt meglepetés. Az egészből persze jó dolog is kisülhetett volna, ha a fiúk nem akarnak kényszeresen keménykedni: olyan ez a dolog, mint mikor a középsúlyú bokszoló "mesterségesen felpumpálva" a nehézsúlyú bajnokságban indul, és a felépített izmok mellett éppen csak korábbi könnyedségét és technikai virtuozitását veszti el.

A Jaded Heart persze korábbi, kevésbé szigorúbb korszakában sem tagadhatta volna le német voltát: kissé szögletes, merev hozzáállásával igazából már évekkel ezelőtt is magában hordozta a váltás lehetőségét, pusztán azt feledték el, hogy a súlyok emelgetése mellett nem árt a lazaságra is gondot fordítani, vagyis arra a képességre, ami a keményebb, első ligás együttesek magukban hordoznak, akik a zúzásból úgy tudnak könnyedebb hangvételre váltani, hogy sem a szigor nem csorbul, sem a hallgató feje nem fájdul bele a folyamatos riffdöngésbe.

Persze az is lehet, hogy pusztán a dalok nem sikerültek olyan jól, így nem is hangszerelésen múlik a dolog, de bármennyire is küzdenek a fiúk, a középszerűség diszkrét "báját" nem tudják levetkőzni magukról. Így vált a billentyű nélküli kísérlet a korábbi életműhöz képest haszontalanná, annak ellenére, hogy érzem, mit akartak a zenészek közölni, csak éppen a tehetségnek az a szikrája hiányzik az egészből, ami lángra lobbantaná a szándékolt érzelemkeltést. A panelek pedig jönnek-mennek a nagy példakép, a Judas Priest és az újkori Saxon nyomvonalán, de hiába a "modernizált" groove-os riffáradat – és itt egy pillanatra megállva, a gitárszólókat illik megdicsérnem –, ha a dallamok beleszürkülnek a nagy átlagba, és ezen az énekes fakó, néha hamiskás hangja sem segít. Itt van mindjárt a "Break Free", melynek refrénje akkora zenei közhely, amilyet még a manapság rossz formájában lévő Manowar sem tudna produkálni, még szerencse, hogy a szóló megmenti a dalt az elevenen elégetés büntetésétől.

Pedig tudnának a srácok, ha elkapja őket az ihlet: a kissé lazább "Kill Your Masters" mutat némi hajlandóságot a játékosságra, és annak hatása, hogy nem veszik annyira szigorúan önmagukat a zenészek, rámutat arra is, milyen irányvonalon kellene elindulni. Mindent összevetve, a Jaded Heart muzikális body-building bemutatója görcsös pózolásba fulladt, még úgy is, ha a pontozók látnak esélyt a formajavulásra: csak nem ebben a súlycsoportban.

Garael