Manapság (a felgyorsult világban, blabla) nem csak a zenészeknek kell több vasat tartaniuk a tűzben, hogy egyről a kettőre jussanak. Így lett nekem is – a főállásom mellé – egy vállalkozásom néhány éve (a családi hagyományt követve a vendéglátás területén). Mivel számomra a magyar bor is fontos, ezért a másik kedvenc időtöltésemre, a rockzenei blogolásra már nem jutott idő (főleg, hogy a közélet iránti érdeklődésem is feléledt közben, és ezen újdonsült passzió vezette a pennámat azon kevés alkalommal, mikor írásra ragadtattam magam). Ugyanakkor, lélekben sosem szűntem meg e dioníszoszi közösség részese lenni. Ennyit a hiátusról.

Továbbra sem merném vállalni az aktualitások lekövetését, de az újonnan indult mekegős sorozat felpiszkálta bennem is a szunnyadó parazsat: retróban tudnék talán némi örömet okozni a fiatalabb hallgatónak egy-egy elfeledett gyöngyszem előkaparásával. Főleg, hogy koromnál fogva (szerintem én vagyok a legidősebb a stábban) kicsit korábbra lőnék, mint Tartuffe. Én a NWOBHM hőskorába nyúlnék vissza néhány album erejéig, olyan előadókhoz, akik sosem futottak be, holott megérdemelték volna talán. A végső lökést azt adta, hogy még Túrisas is becsatlakozott a nosztalgiázásba, ráadásul ő is egy másik érát és stílust felkarolva.

Egy szó, mint száz: Warrant. Természetesen nem az amerikai, hanem a német. Egy közel tökéletes bemutatkozó album, amely majdhogynem a zenekar hattyúdala is lett egyben. Megjelenése után nem sokkal feloszlottak, és csak 2014-ben álltak össze egy újabb szösszenetre. Pusztán ezt a korongot nézve (hallgatva) – ha a dolgok szerencsésebben alakultak volna – ma együtt emlegetnénk őket az Accepttel, Rage-el, Running Wilddal és a Helloweennel.

Heavy/speed metal a játék neve, és amitől ez a munka számomra kiemelkedik a kortárs lemezek közül, az első sorban a lehengerlő energia, ami ezekből a fiatalemberekből árad. A lendület azonban nem jár átgondolatlansággal, kapkodással, ami gyakori jelenség volt a stúdióban rutintalan, kezdő zenekaroknál akkoriban: jól átgondolt zenei struktúrákban és a stílus keretein belül kifejezetten fogós melódiákban fogalmazott a düsseldorfi négyes. Mindeközben olyan feszesen játszottak, mint annak a bizonyos kacsának a segge.

A hangzásra sem lehet panasz, pedig a Noise kiadó ilyen téren általában nem jeleskedett. Mai füllel is élvezhető, arányos a sound. Az igazán remek riffeket – megint csak a stílus keretei között nem szokatlanul – kissé hisztérikus ének teszi egyedivé, és a szólókra sem lehet panasz. Több speed metal slágert is elpotyogtatnak (néhány középtempós számmal fűszerezve) ezen a 37 perces etapon.

Nem cifrázom, korai Rage, Running Wild és Blind Guardian rajongóknak kötelező, a többieknek minimum ajánlott. Tökéletes lenyomata annak a korszaknak, amikor heavy metal eszközkészlete már nagyjából kikristályosodott, de a stílus lendülete, naiv bája még egyáltalán nem kopott meg. Ha lenne egy időgépem, nem kérdés, hogy mikorra állítanám a céldátumot. Ekkorra, amikor még csak a rockzene gyorsult fel, nem az egész világ.

Kotta