A home office-ban egy jó dolog biztosan van: a virtuális megbeszélések között fel lehet dobni egy-egy bakelit-lemezt, így előkerülnek olyan albumok és zenekarok is, amiket kb. 20 éve nem vettem elő. Így fedeztem fel újra a Vardist is. Róluk két évtizeddel ezelőtt biztosan nem értekeztem volna, mert annyira fontosak nem voltak sosem, és a muzsikájuk sem kiforrott, ereje teljében tündöklő metal, de az elmúlt két dekád történései más megvilágításba helyezték a történetet. Nemsokára kifejtem, mire gondolok.

De előbb vegyük sorra a tényeket. A trió a '70-es évek első felében indult, de komolyabb hírnevet – állítólag lehengerlő élő fellépéseiknek köszönhetően – csak az évtized vége felé vívtak ki maguknak. 1980-ban jelent meg a bemutatkozó albumuk, ami rendhagyó módon éppenséggel élő felvételként, kvázi koncert-lemezként került rögzítésre, megragadva az együttes színpadi energiáját.

Nem voltak amúgy jeltelen képviselői a kibontakozó zenei áramlatnak, egy színpadon léphettek fel például Ozzyval és a Motörheaddel '81-ben, a Heavy Metal Holocaust fesztiválon, és a karizmatikus frontembert, Steve Zodiacot is többször beszavazták a korszak legjobb gitárosai közé a korabeli fórumokon. Ez mindenképp szép ismertségre/népszerűségre utal egy kvázi kezdő (első lemezes) banda esetén.

1981-ben jelent meg a második, immár stúdiómunkájuk is, jelen ismertető tárgya. Két további album ('82 és '86) után azonban szétszéledt a zenekar. A hivatalos verzió szerint management problémák léptek fel, de gyanítom, a valódi ok az lehetett, hogy elsodorta őket a heavy metal új hulláma által keltett speed-, thrash-, black-, power- stb. cunami. Tudni illik, a Vardis még egyértelműen a '70-es évek végének zenekara, leginkább csak rock, legjobb esetben is heavy rock, ahol a blues és rock 'n' roll gyökerek meglehetősen plasztikusak még. Valahogy úgy, ahogy a Motörhead is egy hangos, zajos rock 'n' roll bandaként indult és definiálta magát - és hát ők meg is maradtak nagyjából végig annak. De hát Lemmy az Lemmy, és ZZ Topból is nagyjából egynek van helye tűként a metal szcénában.

Egy szó, mint száz, a Vardis nem biztos, hogy elég trendi volt 1985-ben, talán ez húzódik meg a "menedzsment problémák" mögött. A kétezres években azonban történt valami, ami visszahozta a bugit a metalba. Mit visszahozta, világszinten népszerűvé tette! Ez a valami pedig a Volbeat.

Amikor újra hallgattam mostanság a "The World's Insane"-t, néhány számban kísérteties a hasonlóság a két banda között előadásmód tekintetében (hangzásban persze már kevésbé). Nem állítom, hogy Poulsen ismeri ezt a lemezt, hiszen még csak hatéves volt annak megjelenésekor, de simán meglehetett a bátyjának (már ha van egyáltalán bátyja), vagy neki később. Dániában ezek a cuccok akkoriban könnyen hozzáférhetőek voltak (lásd még Lars Ulrich NWOBHM mániáját – az általa szerkesztett válogatáson amúgy a Vardis is szerepel). Talán rongyosra hallgatta ezt az albumot, talán nem is ismerte, de tény, hogy néhány szám simán a Volbeat repertoár része lehetne róla.

S mivel a Volbeat az egyik olyan banda, akik a mai fiataloknak is tudnak relevánsat adni zeneileg, talán szívesen hallgatják a Vardist is. Össze is álltak Zodiac vezetésével 2014-ben néhány fesztiválfellépés erejéig, sőt még lemezt is adtak ki 2016-ban. Talán ez is közrejátszott abban (és nem csak a nosztalgia), hogy valamelyik promóter/kiadó újra fantáziát látott bennük.

Arra bíztatok mindenkit, hogy tegyen egy próbát az albummal, egy laza kis rock 'n' roll semmiképpen sem árthat az elhúzódó karantén által felfűtött általános depresszió közepette. Még a lemez címe is találó…, kíváncsi lennék, miről énekelnének most, ha már '81-ben úgy érezték, hogy a világ megbolondult!

Kotta